Félbemaradt mozdulat, megrekedt világ, mint a fogaskerék, mi olaj nélkül maradt. Lendület vitte még, de a törvények megakasztották. Megragadt, mint emlékben a csók íze mi mindent feletetett, megragadt, mint az utolsó szó, mi elhagyta ajkát s gyengéden fülembe mászott, hogy örökre belevésődjön elmém sziklájának falába.
Megrekedt karom remeg a levegőben, a fotó helyére kerüljön-e. Megmaradjon örök boldog emléknek angyali arca, mi felidéz bennem jót, boldogságot s nyugalmat.
Az arcra tekintek, jó dereng fel szemeim előtt s követi fájdalom, elkeseredés, szenvedés s a tőr, szúró érzése. Kezem összecsuklik s göcsörtös ujjaim eresztik a föld felé a keretet. Mi hangtalanul darabjaira hullik s minden egyes darab egy emlékképet játszva le, a tónál, a széken, akkor este,válik eggyé az elmúlással s válik porrá fekete porrá mi szépen lassan átszivárog odúm lécei között. Majd a szél veszi hátára s repíti el messze, mind a fájdalmat, mind a kétségbeesést, mit az emlékek őriztek. Lakhelyem között megannyi fecni válik porrá, száll a messzeségbe. Alig marad, köztük oly mi boldoggá tehetne. Megrekedve a mozdulatban, bámulom a réseket a padlón, hol fájdalmam hagyta el életem utolsó oly helyét, hol eme szennynek helye nem megengedett. Testem minden porcikáját égeti a düh, minden izomszál minden rost remeg s befeszül oly erővel mi világok teremtője s pusztítója lehetne, mi tönkretehet minden szépet s jót a világmindenség végtelenében.
Érzem, feltörekszik bennem, igyekszik felfele, mint a magma mi tör a felszín felé, hogy minden elsöpörjön, mi útjába kerül.
Egy pillanat, egy szempillantás, csak becsukom szemem, lehunyom éjjelem, elhozom a sötétséget mi gyengéden eltakarja előlem a világ fájdalmát s kitörök. Kitörök, hangosabban ordítok, mint királyom, mint az anyaállat, mikor gyermekét védi. Megremeg az ég, én vagyok a villám utáni durranás, én vagyok maga a vihar közepe, az éj szülötte a düh forrása. A villám újra lecsap, a tenger kettéhasad, hol érintkeztek az elemek s megadta magát a kis sziget, mit sosem értem el igazán, miről letaszíttattam, mit soha nem vallhattam közösként. Mely csupán undor volt horizontom egén, mi csupán egy ocsmány kitüremkedés, mi játszott Velem, mint kiszáradt szerencsétlen sivatag járóval kivel a délibáb járatja bolondját.
Bolond voltam én magam is. S bolond is maradok, de nem az Ő bolondja, nem!
Nincs helye világomban, nincs élete létemben.
Dühömet elfújta a szél, hangom keresztülgördült világom minden szegletén s minden társam, minden élő velem együtt üvöltött abban a pillanatban.
Dühöm elszállt, testem ellazult s csak bámulom a fehér plafont, tűnődve, meddig játszom még a világ bűnös játékát, meddig leszek sakkbábú a lőtéren.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.