Szintén régi írásom.
A Vég
Arcomat kezeimbe temetem. Leülök, de nem ülhetek sokáig. Korhad. Korhad a fa alattam. Ez is. Bármi mihez hozzáérek, pusztulásra van kárhozatva. Felkelek, s a farönk szétporhad. Nem mehetek az erdőben tovább. Utamat így is már csak hamu kíséri. Végezni kell a fertővel. Én magam vagyok az s így magammal kell végeznem. Megérintem kezem de nem megy. Nem porladok el, mint a fa s a növények a lábam alatt. Motoszkálást hallok az avarban. Egy kis gyík. Megpróbálom elzavarni a biztos végtől. De Ő csak rámnéz s felszalad a lábamon. Majd a kezembe mászik. Felemelem tenyerem, egész a szememig húzom majd úgy figyelem az immáron alvó kis állatkát. Hát mégsem pusztul minden mi kapcsolatba lép velem. Megrándul a gyík. S eltűnik. Hamvait a szél viszi tovább, s Én magamba roskadok. Összeesek, nem mozdulok többé. Üveges tekintettel bámulok előre. Hagyom had lépjenek át rajtam, hagyom, ahogy a hó majd a homok betemet. Szemem kiszáradt. Megvakultam, mégsem éheztem ki. Erőmet az eltévedt állatkákból nyertem. A világ nem hagy meghalni, életben tart.
Csak tudnám miért?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.