Urald elméd. Villanó emlékképek, régről, pár percről, villódznak, nem hagynak nyugodni. Millió hang, szín és érzelem suhan szemeid előtt, ne erőltesd, had suhogjanak. Rakd félre őket, ne zavard, ne erőltesd, csak rakd őket félre. Hideg gömb kilincsen nyugszik kezem, fordul s kattan a zár, kitárul a sötétségben megannyi ezer s ezer monitor. Emlékeid tapasztalatid tudásod mind ott villog rezonál s világít körkörösen. Elindulok, hangtalanul, mintha talpam egyáltalán nem érintené a talajt. Egy nagykarimás szék áll uralkodóan a vezérlőpult mögött, megannyi gomb vészjósló villogás, karok melyek össze-visszaságban állnak káoszt teremtve a pulton. Dohány szaga csapja meg az orrom, dohány s kávé tömény együttese. Körbeölelik az egész szobát, belengik mintha csak a falak árasztanák. Halk mormogás, ideges szitkozódó motyogás szűrődik a terem túloldaláról, a szék mögül. Majd egy kéz felvillan, ott a parázslik vörösen füstölögve az sovány öreg ujjak között a szag forrása, rácsap a kéz egy pirosan villogó gombra, de semmi nem történik. Majd még egyszer hangot adva mindennek mi nem szent s örökkévaló. A piros villogás alábbhagy pislákoló sárgává. Megfelel. Gondolom én, mert már nincs csapkodás, csak szitkozódás, majd újra a kéz. Másik oldal, más céllal, egy bögre, ütött kopott, törött füllel évszázados kosszal talán, eredeti formája és színe rég a múlté. Talán nem is kosz, kávé, végtelen fekete kávé. Szürcsögés majd újabb átok szavak. Közeledem hozzá, ki figyeli s irányítja elmém minden egyes képét, emlékét. Néhol ismerős arcok, boldog arcok tekintenek vissza rám, de messze, messze a konzoltól. Hátul, ahol rá se lehet pillantani, csak ha végigjárjuk a folyosót. Boldog arcok! Szép emlékek, de a hideg ráz, fájó emlékek is melyek sebet ejtettek rajtam, s ahogy haladok az idegen felé, érzem megannyi sebet. Mély hasadék szívemen mindegyik, fájó végtagjaim jelzik egykor zuhantam s földet értem. Máskor szárnyaltunk fenn a magasban, boldogságban.
De nem állok meg, előre, a nyomott, komor konzol felé s titokzatos gazdájához. Majd szívem szorul, lelkem menekülne, elmém feladná, testem megroggyan. Fájdalom mi a kávé s a füst közé vegyül. Velejéig mély és pusztító fájdalom, mardos, tépi húsom, mardossa szívem. Szemeim könnybe lábadnak, de nem állok meg, minden könnycsepp oly erővel zúdul alá, mint a legpusztítóbb földrengés, melyet árvíz követ s pusztít el mindent. Hallom sikolyok százait, fájdalmak ezer üvöltését. Súlyuk hátráltat, de nem, nem adom fel.
Már nincs sok, látom a karima mögött megbújó bozontos hajzuhatagot, itt ott egy cigi csikkel megspékelve, évek évszázadok óta ott rohadnak, bűzölögnek s mérgezik gazdájukat.
Kezem a széken pihen, megáll, s én is ledermedek. Még áthatóbb még mélyebbre hatóbb a bűz, a fájdalom s a kétségbeesettség. Lassan megfordítom a széket, nyikorog mint egy ősöreg szerkezet, melyet már rég nem használtak rendeltetése szerint. Rendeltetése megvillan, hosszú sínek sokasága indul ki a pulttól, talán több konzol is létezik? Talán nem csupán ez a roncs melybe itt ott elnyomtak egy csikket, leöntöttek kávéval, vagy kitépte s szétvertek. Hatalmas lyuk, elektromos áram szikrázása látszik a közepén. Folyamatosan sziszeg akár egy mérges kígyó, mely veszélyre figyelmeztet, jobb ha nem kezdesz velem!
Döbbenet súlya ül ki arcomra, a szék megfordult, arcának vonása, remegő keze, szemei mind keseredettek, botja a konzolon pihen, hosszú göcsörtös bot, kettétört.
Mind az enyém, szeme, szája rajzolata, de szemei gonoszan dühtől telve izzanak.
„Te idióta!”
Fakad ki, fakadok ki. Felpattan székéből, teste minden porcikája megroppan, lehull róla az évszázad kosza, a cigi hamu s a kávé maradék, s torkomnak esik.
„Te sült bolond!”
Értetlenül állok, mit tettem?
Földre zuhanunk, göcsörtös, cigaretta szagával itatott kezei torkomon pihennek, s átok szavak ezreivel bombáz a lyuk melybe oly sok kávé s cigaretta találta vesztét. Belőle árad a szag a forrása mindennek. Arca elállatiasodott, inkább oroszlány sörénye az, mi arcán pihen sem mint ember elhanyagolt szőrzete.
Teljesen lefagyok a látványtól, a hideg ráz, a csalódottság püföl mélyen gyomorszájon, talán az egyetlen ép testrészemre. Püföl s szid s én csak tűrök. Nem sebez, nem bánt csupán fájdalmat okoz.
Kimerülten zuhan mellém, s én csak bámulom. Mit tettem?
Felsegíteném de nem enged ellök magától s szitok szavak újabb zápora ér. Körbepillantok, káosz, anarchia s düh mi körbevesz minket. Megölni nem tud, hisz Velem pusztulna.
Talán most, hisz oly rég volt már, oly rég süppedek s nem érzem már a talajt, oly rég élem életem rég elveszett erkölcsök mellett, melyeket már isten előtt ki kellett volna hajítanom.
Itt az idő, a teljes nyugodtság ölel körbe. Itt az idő!
Döbbenet ül ki arcára, tudja mit akarok. Egy legyintés, minden kosz, minden cigaretta minden bűnös koporsó szeg eltűnt, kávésbögre visszanyerte fülét s színét, vörös izzásban pihen a saját helyén. Forró meleg, édes s éltető nedüvel megtöltve. Átnyújtom neki s biccentek a kijárat felé.
Én jövök, elfoglalom helyem. Felvillannak a síneket jelző fények, a képek megelevenednek, a színek felélénkülnek, nem a monitor az mi villog, minden eltűnt, a falak játsszák életem ódáját! Zene járja át a termet, a végtelen termet, eltűnnek a végtelen sötét komor falak, nincs határ nincs egység.
Elszürcsöli a bögre tartalmát, majd visszakerül helyére, hogy újra ismételten az örökkévalóságig szolgáljon italával.
Biccent az öreg, s elindul, merre, nem érdekel, megleli békéjét. Botja segíti útján, s legközelebb, mikor újra segítségére szorulok Velem lesz, mint régen az öreg s oroszlánom!
Nézem ahogy elbotorkál a fénybe mi körül öleli s eltűnik benne.
Majd pillantásom a még sziszegő konzol hiányzó darabjára téved.
„Na, Veled mit csináljak?”
