Gaben Blogja

Durvulni akarsz, hát legyen! Nem volt elég, tudom, érzem. Látod, mint ezernyi tőr hegye, mint az utolsó tüske a tövis végén. Úgy járja testemet a világ érzelme. Látod, itt állok, vállaim megeresztettem, hátam görbe, térdeim gyengén remegnek rozoga pálcikáim közepén. Arcom megnyúlt, szemem gödre, mély fekete lyuk, mely elnyel, ha rájuk tekintesz. Repedezett ajkaim mögül csak halk, beteges szuszogás szűrődik. Kezeim remegnek, gyomrom görcsöl, mellkasom hallgatag. Több ez ennél, ruháim foszlányát, lelkem s testem éli át. Szürkeségem, mi a színek skálájával folytatott végtelen küzdelmét megunván, dobta el fegyverzetét s össze roskadván fogadta egysíkúságom unalmát, jellemtelenségét. Újabb eldobandó teher, mely bokámhoz láncolva magát, ránt a mélybe, melyben küzdelmem folytatom, egyetlen éltetőm megszerzéséért. Csak ránt s ránt az az undormány szürke csonthalmaz, tekintetét felém emelve nyújtózik utánam, hív magához, vár fáradásomra, helyzetem kilátástalanságának megvilágosulására. De nem fáradok, nem fáradok s míg látom a napfényt, küzdve küzdvén, bízom újra, tüdőm használom újra, mely rendeltetését beteljesítvén életben tart. Már csupán Ő tart, mi más vinne tova, letekintve nem látom már, de tudom, ott mereszti fekete mélységes mély szemét rám vissza. Mindegyik, az összes mit eddig mélybe taszítottam, hiába nyeli el mind, az hova még én sem merek menni, hova csupán otromba terheim taszítom. Leljék pusztulások ott, találják meg végzetük s tűnjenek utamból. Minden s mindenki ott végzi, biztos kézzel nyomok kezemen, biztos kézzel lökök a sötét szélén állókon. Ha kell lábam erejét s belemerítve, de leküzdöm, lenyomom a víz alá! Csak meg ne lássák, észre nem vegyék.

Kik homályosan robognak mellettem, néha rám vetve pillantásuk. Majd bólintva haladok tovább mellettük. Viszlát, idegen!

S most újra küzdenem kell, most ismét magamat löktem a mélybe, de most sem adom fel. Pereg előttem akár vágtájának legvégét futó versenyló pereg előttem az élet, a lét, Létem! Láncaim letépvén taszítom tovább csontvázam áhítozó szörnyét, vissza se nézvén török ki a felszín alól. Apró, szemcsés, mindenhova bejut, hol egykor tenger háborgott, most sárga dűnék szelik a horizontot. Kihúzom magam, s hangosan nevetek, hangosabban, mint valaha, egy furcsa kis hang cseng nevetésem legmélyén, ott csilingel, buta kis kalapjában, érthetetlen beszédével, hosszú fehér felsőjében az őrület.

Délibáb talán mit üldözök, még is, épül, mit magam mögött hagyok!