Gaben Blogja

Szinte hangtalan, apró nesz, üres csend, én mégis hallom. Hallom, érzem, átélem, minden percem együtt töltöm, minden lélegzetem megerősíti távolból vándorló neszét. Súlytalan lebegek átlátszó felszínén, csupán apró hullámok háborgatják felszínét. Kristálytiszta vize feszesen terül szét a messziségbe. Az ég tiszta csupán pár vattapamacs kering körbe-körbe. Ujjaim finoman játszadoznak a vízfelszín alatt, meg megérintve az alattam elterülő világot. Kíváncsian csipkedik ujjbegyem, kis halak mik játszadoznak Velem. Olykor megérint egy nagyobb uszony, egy puha nőies kéz, olykor odaúsznak hozzám, énekelnek, súgnak a fülembe. Ajkukkal finoman megérintve fülcimpám, kísértésbe húznak, csábítanak, de csak próbálkoznak, üres fülekre találnak. Szempillám se rezzen, arcizmom se rándul, csupán ujjaim mozognak szüntelen. Csábító énekük hangzik mindenhonnan, lágy hangjuk hívogat, mely hangra oly sokan estek csapdába, oly sokan buktak a felszín alá, levegőt soha többé nem véve, halálukat lelve. A sötét mélybe taszítva örök feledésbe mélyedve nyugszanak a fenéken, szemükben megcsillan a végtelen szeretet reménye, mely halálos ölelésbe fulladt.

Nem csábulok, csak mereven bámulom az eget, hallgatom, mi bújik meg szirén énekek mögött, mi hallatszik a távolból, ki hív. Csupán zajok összessége, érzelmek sokasága fájdalmak végtelenje cseng fülemben.

Próbálom kizárni, túlélni, nem törődni. Nem érezni, csupán létezni, élni a pillanatnak, a hűs víznek, a játszadozó kishalaknak, mit sem törődve dühödt vízi csábítókkal, mit sem törődve fájdalommal, egyedülléttel, zavarral, mit sem törődve a világ bajával, Önön világommal.

Élni, létezni, tapasztalni a pillanatot. Örökre beleivódva vérembe, szívembe, elmémbe minden emlék, mi tovább visz, mi megtart súlytalan állapotomban.

Mely halovány mosolyt csal arcomra, mi megadja szemeim csillogását, ajkaim görbületét, világom fényét!