Gaben Blogja

Ezt már nem mai gyerek körülbelül 2-3 éve írhattam!

A sár

Felpillantottam a mocsokból. Testemet már lassan teljesen ellepte a mocskos bűzös sár. Már csak szívem egy része s fejem pihentettem egy fűcsomón. Már nem ellenkeztem, hagytam had húzzon magával az egyedüllét a magány és a szomorúság. Már nem éreztem az időt, nem tudtam, mióta vagyok már benne, de egyre mélyebbre kerültem. Éreztem bokámon, ahogyan egy hideg csontos új rákulcsolódik, s húz lefele. Éreztem már nincs visszaút szívem, egyre jobban fertőzte a rideg sár. A csillagok kihunytak a fejem felől, hát már Ők sem állnak mellettem tudják Ő is elveszem örökre a fekete rideg mélységben. Kinyitottam szemem s felnéztem utoljára az égre, hátha utoljára még megpillanthatom csillagom, amint utolsó fényét rám veti mielőtt teljesen, elnyelne a szívtelenség.

  Sóhajtok egy nagyot majd elfordítom mocskos arcom a csillagok felé. Ismét felhőkbe burkolóztak. Nem mutatják magukat. Szememben lassan már tükröződik a vég. Szemem világa lassan kihunyni látszik. Lassan üveges tekintetem mereng a semmibe. Hát elérkezet lelketlen leszek, megemésztődik a hajdan akkora szeretettel bíró önmagam.

 Mégegyszer utoljára felnéztem s látni véltem valamit. Nem lehetetlen értem már kár, azt hittem szemem játéka az mit látok utolsó csalfa látomás melyet az átalakulás fájdalma s gyötrelme okozott.

 Mégis már a nem elősszőr pillantottam a fényre mely az égen fényesen tekintett le rám. Mégis most eltakarta egy árny. De nem; küzd értem, nyögtem mégegyet. A fény egyre világosabb s áthatóbb volt a sötéten. Közeledett felém. Hát mégis van remény, mégis jön valaki, ki megmenti lelkem ettől a lehetetlen borzalmas végtől. A Fény már előttem állt s fejemben egy Név halovány fogalma derengett fel egy név! Az Ő neve a Fény neve. Lelkem utolsó sóhajával Őt hívtam: Lány. Egy gyöngyházfényű selymes kéz nyúlt felém megérintette arcom oly gyengédséggel mint ahogy gyermeket szokás mikor Teste megszületik a világba. Letörölte rólam a sarat szinte láttam, menekül a sár előle. Ő mégse lett saras, pedig már kezem után nyúlt mit már a rideg csontos kéz tartott fogva.

 - Nem engedem Ő az enyém!!

Nem kiabált hangja mégis fenyegetően erős és határozott volt. Megmentett de nem volt erőm semmi. Kihúzott s testem megtakarította a sártól még mindig tiszta selymes bőre volt. A kosz halvány jelét se mutatta ujjain. Megfogtam kezét s Ő is enyém. Melegség árasztotta el szívem. De nem bírtam tovább lelkem mégis ott maradt, meghalok, éreztem.

 Behunytam szemem s a sötét elborította testem, lelkem, szemem. Ekkor, forró ajak ér a sajátomhoz, édes csók ez. A legédesebb, érzem visszatér az élet belém. Szállok ismét, az ég kitisztult a csillagok ismét velem vannak. Valaki átkarolt. Ő az ki jött értem ki feladta angyali mivoltát, hogy megmentse lelkem a semmivé válástól.