Gaben Blogja

Hát legyen, ormótlan szürkeség, robosztus óriás magasodik fölém. Szinte felém dől, oly magas csak a csalódás a látvány mi becsap, mégis érzem súlyát mi vállaim nyomja. Fölöttem tornyosul, remegő lábakkal tűröm a súlyt. Nem hátrálok, nem mozdulok. Mélyről tör felfelé, s vállaim nyomja vissza, feszül, súlyt a gigászi küzdelem. Mégsem engedhetem, nem lehet. Nem látom mi vesz körül, de védelmezem, mi meghúzódik messze mögöttem. Nem pillantok vissza, megbabonázva bámulom a szürkeségét, egyenletes hibátlan, masszív tömegét mely visszatartja. Hallom robaját, hallom dühét, sújtja a falat, ostromolja mint ezernyi katona mi az áhított várat képes lenne bevenni, szüntelen fáradatlan harcolnak ellene a túloldalon. Félek mi akar áttörni, félek mi vár rám odaát. Kövér csepp indul meg halántékomról, gördül lassan, összegyűlve benne minden, minden sikoly minden fájdalom s vész, zuhan a föld felé. Nem látom, nem figyelem igézet szüntelen fogva tart, hallom élesen akár a fülem mellett is lehetne, akár bennem, belülről is jöhetne. Majd csend, ismét csak a robaj s hatalmas zörej, újabb ördögi hatalmas csapás. A fal bírja, csupán évszázados por hull alá, szemem, tüdőm tölti, érzem még sem irritál, érzem szememben, mi már rég kiszáradt, érzem tüdőmben mi már rég üresen tátong, érzem szívemben mint tüskék ezreit szúrják át mellkasom. Megannyi apró lándzsa, megannyi érzés.

Inger indul, jöjjön hát minek jönnie kell, akaratom nem küzd, sodródok az árral. Még, hogy akarat, rég elveszett már, rég elhagyott már. Mi mozgat rajtam kívül áll, mi előre viszi lábaim nem Én vagyok! Közeledem gigászi valójához, száraz göcsörtös tenyerem kisimul az érdes falon. Égeti tenyerem, megremeg a helye s felizzik vörösebben, mint a kelő napsugár, vörösebben, mint a vér mi a földre csöppen kezemből. Vad volt, élt mit megérintettem, sikolyát hallom, apró repedés formájában. Mint a jég, mikor megreped rohannak a hajszálrepedések széjjel, kinövik magukat, embernyi repedések melyekbe bárki halálát lelné szaladtak felfelé, amerre csak tudtak.

Megmozdult minden izmom, visszatért belém az akarat, a végtelenig fut a fal két irányba. Hatalmas építmény melyet ezernyi apró érzelem épített fel, mely darabjai fényesen csillogtak a fényben mint megannyi gyémánt. Akár gyönyörű is lehetett volna, még is fájdalmas sóhaj szakadt fel belőlem.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell. Sziklák hullnak alá, akár be is temethetnének, de porrá foszlanak mielőtt elérhetnének. Vág az ezernyi szikra, apróra darabolja, cafatolja húsom megannyi pengeként tép kínoz. Majd jön a robaj, mintha a túloldal érezni. Meggyengül a védelem, bevehető a vár, leküzdhető az akadály!

Megindult, zúdul hatalmas robajjal, minden mi a túloldalon volt felém árad. Természet ellenesen vágtat felém. Ezer s ezer megvadult csődör, megannyi dühös katona, milliónyi érzelem. Nem fulladok, behatol testembe átjárja lelkem. Szétfeszít, érzem a bitó szálkás dolgozatlan durva támaszát. Az éltető, az egyetlen mi életet adhat ismét illúzió, máskor hűsít, várjuk minden forró éjszakán, kívánjuk a termésre, akarjuk tisztító hatását. De ez, ez nem tisztít, pusztít, éget s széttép! Üvöltenék, számon mégsem hagyja el hang, minden mi a kiutat keresi belőlem mélyebbre tör. Mélyebbre fájdalmasan ivódik belém. Megannyi arc, megannyi érzelem s csalódás. Tör felém küzd belém mélyen. Testem darabjai rég messzire sodródtak az árral. Tudatom, szellemem mi ahhoz a ponthoz láncolva ragadt az áradat szívében. A vad is megjelent. Nem látom, alaktalan semmiségként halad felém, érzem közeledik. Erre várt, hagyta, dolgozzanak csatlósai az utolsó döfés az övé. Fekete szárnyai körbeölelnek. Felemelnek a magasba s érzek mindent mi eddig lelkem, szívem marcangolta. Éles körmei nem kímélnek. Vörösen izzó szemében látom élettelen alakom, szürke arcom, halványan pislákoló létem. Az élet fénye apró gyertyafényként megcsillan s eltűnik.

Feladom, nincs küzdelem, elvitte az áradat. Nincs remény elmosta akárcsak akaratom megannyi könnyem dühe.

Aláhullok, semmi, soha nem is volt semmi mögöttem, nem támogatott semmi, üres kietlenséget védelmeztem. Feleslegesen.

Pusztítóbban csapódtam a földre, mint a legnagyobb meteor mely évszázadokat várt célja beteljesedéséig. Eloszlott minden. Elmosódott minden, puszta létezik csupán, kietlen pusztaság. Körbe vesznek az alakok, ujjal mutogatnak, megérdemelted. Meg, tudom én jól. Ez kellett ez jön mindig.

Hiszek s remélem, most más lesz, most jobb lesz! Hiúság s kicsinyesség, alárendeltség s küzdelem. Támogatott mind, ki most mutogat. Mely égeti minden egyes porcikám, érzem minden egyes ujj tulajának égető fájdalmát, melyet tőlem kaptak, melyet én okoztam. Érzem csalódottságuk, dühük, szeretetük. Kísérnek s kísértnek! Egy szellő suhan át mindenen, eltűnnek az alakok, megjelenik a szürke világ, előbújik a kövek alól felszívódik a földből, lebeg akár délibáb a kietlen táj messziségében.

Mosoly görbéje, undok szájhúzás jelenik meg arcomon. Jött hát, nincs hát! Érzem környeztem, látom őket, összeolvadt masszákat kik egymásért élnek s léteznek oly gyönyörben, oly együttlétben mely nekem is adatot s eltoltam. Elüldöztem. Mazochista, önmarcangoló idióta. Persze, mi más. Ez kell ezt élem ezt érzem. Nincs már Ő, ki mellettem állt! Csupán árnyéka lesi újabb botlásom. Hátrapillantok, csupán a vállam felett. Éhes préri kutyák, dühtől habzó véres pofával égető vörös szemekkel várnak rám. Mikor vethetik maguk utánam.

Újabb fancsali mosoly, gyertek. Nem érdekel, kínozzatok, felhasználom. Tépjetek szét, cafatoljátok húsom, gyertek, felállok, s átölellek hisz részem vagytok mind, lényem egésze vagytok gyertek hát.

Látom körülöttem, érzem körülöttem, jó nektek, élvezzétek. Én élvezem s öklöm szorul, tekintetem komorodik. Küzdök, török, nem érdekel.

Mind egy szálig!