Muszáj
A szívem nagyokat dobban, mellkasom, meg-megemelkedik, szemeim a tájat fürkészik. Kezem zsebeimben pihentetem és bámulok ki az ablakon. A busz csak döcög, döcög kötelező útján, utasok szállnak fel, szállnak le. Én csak ülök és az elsuhanó tájat tekintem, testem a buszon ül. Lelkem viszont máshol szárnyal, lelkem a jövőt keresi, kutatja. Szívem ismét nagyot dobban, hiányzik minden, törődés, szeretet, ölelés s csók. Szavak ezek, olyanok, mint bármelyik másik mit kimondunk. Mégis más az értékük, mindennek más az értéke, mindennek értéke van. Bennem most a legnagyobb értékkel ezek a szavak bírnak: Szerelem, Szeretet, Megértés, Tapintás, Törődés, Ölelés. Szavak, melyeknek fizikai megfelelőit talán már soha nem tapasztalom, talán hamarabb vége lesz mindennek, mint hittem. Ha így van, megteszek mindent ez alatt a rövid idő alatt. Ha nem, hát megtettem mindent, amit meg lehetett 3 év alatt. Lelkem visszatér testembe, pislogok egy nagyot, sóhajtok egyet, majd elindulok. Addig is teszem a dolgom, amit elvárnak, amit muszáj.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.