Gaben Blogja

Ujjbegyeim finoman haladnak a kellemesen meleg lágy acélon. Kitüremkedéseket gyermeteg játékként kerülgetem, mintha csak versenyautók lennének az ujjaim, ki-ki beelőz, előre halad. Átveszi a vezetést a mutatóujj, majd lemarad s a többiek fej- fej mellett haladnak a gombsorok és kijelzők tömkelege között. A gépezet, halkan duruzsol körülöttem, kellemesen fogadja a simogatásom. Merengve, de tele jó emlékekkel tekintek a műszerfalra. A megannyi kar, cséve, a mindent látó monitorom, jó kedéllyel szinte hullámzanak kabinomban. Elindulok a könyvtár felé, de a falak a medence felé visznek. Drágám ma is kedélyes hangulatban van, odakint a galaxis pora vesz körbe minket. Egyedül vagyunk kettecskén. Mélázva járkálok fel s alá, ruhatáramban csaknem órákig bolyongtam, de az idő, ilyen állapotomban a legcsekélyebb jelentéssel sem bírt számomra. Bár, az idő mit is jelenthet számomra! A folyosók visszahoztak a konzolhoz, bágyadt egykedélyűségemből semmi nem zökkenthetett ki. Fél mosollyal az arcomon újra megcirógattam örök társamat, s a fülke ajtaja felé indultam. Odakint a végtelen űr nyugalma vánszorgott megszokott útján. Kitártam az ajtót, s meredten belebámultam a tejútrendszer hatalmas kavargó forgatagába. A mélysötét űr csöndje úgy ölelte közre, mint egy aggódó anyuka gyermekét, leültem a küszöbre lábamat kilógattam a semmibe és szórakozottan keresgéltem a bolygókat, miken még nem jártam. Félmosolyom nagyobbra húzódott. Bolygók, amiken még nem jártam? Bő ezer év alatt nem létezett ilyen ehhez hasonló fogalom számomra. Talán csak egy, ezzel a szememmel még nem láttam, ezzel az orommal még nem szagoltam és sorolhatnám még lényem minden részét, ami eme formámban még nem járt sehol. Új volt ez a helyzet. Teljesen új. A tudás mit örököltem idegen volt számomra, az élet mit kaptam, új és elképesztő volt, a hatalom, részegítő.  Lóbáltam még párat lábaimon, majd felpattantam megmarkoltam a kilincset és kivetődtem. Lebegtem a semmiben a kilincset markolva, az érzés, elképesztő, körülölelt a végtelen, ott jártam hol még senki ember előttem. Szemem kinyitottam, lassan visszahúztam magam, újra becses járművem padlóján álltam. Elmosolyodtam, ember, gondoltam magamban. Többé már nem! Kellemes melegség árasztotta el testemet, a kaland az izgalom ízét éreztem a számban. Kabátom zsebébe bújtattam kezem, majd rámarkoltam szonikus csavarhúzómra, csettintésemre bezárult a TARDIS ajtaja. Majd a nagytávolságú kommunikációs relére irányítottam szerszámomat s beléptem a videó közvetítő körébe s csak ennyit mondtam:

- Újra itt vagyok!