Egy villanás volt csupán, semmi több. Zsigerből jött mélyen belülről. Hisz így diktálta az érzés, a nevelés. Emeltem kezem, mint a jól nevelt gyermek, nem tehettem mást. Elfogott az érzés. Emeltem kezem s már lengettem is! Majd vártam, türelmesen, nyugodtan! De nem jött válasz. Próbáltam, újra, nem volt látható, hangosabban, nem volt hallható. Semmi, három a magyar igazság, legyen hát, plusz a ráadás. Üres gesztusom találatlanul repült tova. Így jártam hát, nincs mese, nincs tovább. Még is, képtelenség évek reflexét csak úgy kiölni. Nem lehet elpusztítani mi gyermekkorod óta benned él. A szokás újra s újra elindult útjára, hogy jeges falakba ütközvén tova szálljon céltalanul a messzibe. Nem adom fel, csupán egy egyszerű gesztus, nem több. Talán, kicsit, mélyen belül, remény csillant, aranyos, szép, szemei csillognak a rideg ábrázat ellenére. Mélyen legbelül elindult valami, de nem tört fel, nem lehet ilyen a sors! Sosem volt ilyen! Majd megcsillant a reménysugár, nem Ő, de már érkezett kontakt, láttam jelét az emberiségnek odaát, éreztem jelét szimpátiának! Legyen hát, próbálkozom. Továbbra is élve azzal a kis mindig jelenlévő csiklandozással, azzal a kis érzéssel ott mélyen! Az ideálok ideálja! Plátói szokták volt mondani. De az a legszebb. Nincs elvárás nincs hiedelem, nem gondoltam végig, milyen lehet, nincs semmi, csupán az üres remény. Majd történt minek történnie kellett. A jeges fal leolvadt, az üres tekintet csalfa mosolyba révedt, s kezei utánozták kezeim. Még egy halovány, alig hallható, de számomra tisztán csengő, Szia is párosult. Pislogtam egyet. Csoda? Lehetetlen? Talán csak képzelődtem. De nem maga volt a valóság, a megtestesült kedvesség! Mi változott? Én? Ő? A környezet? Lehetőségek? Nem tudom, igazából nem is érdekel! Élvezem a tiszta percet, mosolyt csal az arcomra, ajkaim görbülete megmagyarázhatatlan, mégis kellemes meglepetéssel töltenek el. Óda? Rege? Nem dehogy csupán egy kis múzsa ki elindította ezen a lavinát! Te! Minden nap, reménykedve jövök ki, mit észre sem veszek, elnyomom, mert miért nem tudom! Nem kapaszkodom belé, nem erőltetem. Tisztán és egyszerűen létezik, Akár egy üres lap, ennyit tudok, még is érzem, minden elegendő mi előttem ál. Nem vágyom többre, nem álmodozom többről. Talán csak egy kis szikra akad ott. Egyszerűen jól esik, átjárja szívem s megnyugtatja lelkem. Erőt ad, még talán van tovább! Köszönöm kis Múzsám. Te, ki ezen sorokat ihletett, csalfa kis mosolyoddal, édes integetéseddel. Köszönöm!