Repül a kis madár mely csak száll és száll kénye kedvére. Szabad, mint a madár. Mondják ezt sokan s igazuk is van. De miért ne lehetne az ember is szabad, hisz azt tehet mit szabad. Nem szállok igaz, de sétálok a napfényes délutánban. A nap sugarai simogatják arcomat s a lágy szellő, mintha csak elringatna. Nem gondolkodom, csak megyek előre lépek, lépek s lépek. Fejem a járdára szegezem, kezemet zsebeimben nyugtatom s élvezem a pár perces szabadságot. Lassan lépek előre, ritkán s sokáig látom bal majd jobb lábfejem. Ismét a bal majd jobb, bal, jobb. Megállok, a sarkon felnézek, csönd, körbenézek nem látok senkit, semmit csak a halálos csend mi közrefog. Majd egy árny suhan el mellettem. Majd még egy s még egy. Egyre többen vannak. Nem értem, mik ezek? Kezd az agyamra menni. Már zajokat is hallok, nyikorgások emberek duruzsolása. Mint egy hatalmas méhkas úgy zengnek körülöttem a hangok. Becsukom a szemem, összeszorítom, majd felnézek. Már nem vagyok egyedül az árnyékok is kivehetőbbé váltak. Ők is emberek mit Én. A finom napsütés eltűnt s fojtogatóvá vált. Nem bírom. Épületek nőnek fel a magasba körülöttem. Eltűnnek a növények s az állatok. A fehér járda, min jöttem eltűnik mögülem. Hátrafordulok. A járda oda tart ahonnan jöttem.
De honnan is jöttem? Nem tudom már. Felnézek s nagyot sóhajtok, megvan a megoldás. Hirtelen megfordulok s magabiztosan elindulok az egyik épület felé. Megkapaszkodok a fejem felett lévő rácsban s felhúzom magam rajta, majd másik kezemmel a következő rácsot, padkát, lécet fogom meg s így tovább egészen a monstrum teteéig. Rámordítanak:
- Hé, kölyök, mit képzelsz?
Kölyök? Felháborít ez a kifejezés. Ki ez? Mit képzel magáról? Azt hiszi, hogy ha megéli életének a harmincadik szakaszát már mindenki felett áll? Lelkem már tízszer öregebb nála. Hátrafordulok, az ordibáló tényleg fiatal. Lelke alig újonc még a világegyetem mindenségében. Jót nevetek s haladok tovább. Lassan felérek.
Fent vagyok hát. Kiállok a monstrum szélére és szétnézek, a nap ismét simogat s a szellő ismét altatni készül. Rendíthetetlen vagyok idefent. Újra enyém a mindenség érzete. Nincsenek bajok és hibák. Tökéletes számomra minden.
- Ne fiam! Gyere el onnan. Ne tedd meg!
Nem foglalkozom velük, vállam fölött hátrasandítok. Valami rendőr félék.
- Ugyan mit ne tegyek meg? Menjenek a dolgukra. Higgyék el, van maguknak jobb dolguk is!
Ismét előre fordulok. Erősebb szél csapja meg ez arcom. S hozza vele a rossz hírt számomra. Mint a dög bűze úgy terjed a világon a gonosz érkezését jelző förtelem!
Persze ezek a halandók mit sem éreznek ebből. Nem tudják, Ki érkezik, nem is érdekli őket, hisz csak a saját maguk jólétét biztosítják. Sose törődnek mással, soha! Szánalmas nem is értem, mit keresek ezen a szánalom bolygón. Az ég elsötétül, beborul, de ezek nem viharfelhők, hideg szél csapkodja talárom alját. Gyermeteg vonásaim megkeményednek s férfivá érek. Szükség van most rám!
Főleg hogy bátyám ismét a földön tevékenykedik.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.