Gaben Blogja

 Mi történt? Miért vagyok itt? Próbálok emlékezni, de a fejem azonnal hasogatni kezd, amint a múltat próbálom kifürkészni! Meg kell próbálnom, tűrnöm kell a fájdalmat, megerőltetem magam! Emlékezz! Emlékezz! Minden porcikám beleremeg a fájdalomba, az egész testem ordít az elviselhetetlen kíntól, mit az emlékezés fájdalmai okoznak, a földre zuhanok, azt hiszem, a füleim majd lerobbannak koponyámról, szemeim kigúvadtak s vérben forognak, legalábbis, így képzelem el! Agyam automatikusan kiadja a parancsot, szorítsd a kezeid a füledre! De nem történik semmi! Körbeforgok, továbbra sem látok semmit, egyáltalán semmit! Nincs kezem, se testem, semmi vagyok! A sötét mi körbevesz, nem ölel körül, én magam vagyok az. Megrémiszt a felismerés, léteztem én eddig egyáltalán? Léteznem, vagy létezek, hisz érzek, hisz a félelmem csontig hatol s a fájdalmam olyan, mintha a húsomat tépnék! Futni akarok, ki akarok jutni innen, lennem kell, valahol és ha vagyok, kijuthatok innen! Újra próbálom használni az egyetlen dolgot, mi itt létezik, lényem valóját! Megerőltetem magam, a tudattal, hogy létezem, a fájdalom elmúlik, hatalmas szél támad s elfújja a sötét felhőt, kitisztul minden, fényesség támad, mi elvakít! Kezem szemeim elé kapom, szorítom szemhéjaim, ahogy csak bírom, de a fényesség áthatol mindenen. Majd egy nagy kerek fénygömbbé alakul, kinyitom szemem, s látom a kezem, szemem elkerekedik, mégis mi történt? Gyors végigtapogatom magam, minden a helyén, kivéve a cipőm és a ruháim, mezítláb állok valami fehér köntösben a tetőn! Tető? Most eszmélek fel, a fényesség a nap volt, és én egy tetőn vagyok! Körülöttem minden épület alacsonyan alattam fekszik el. A szél erősen fúj, borzolja a hajam, de ruhám rezzenéstelenül áll rajtam! Egy üveges ajtó előtt állok, félve belepillantok, ott állok az ajtó előtt, hétköznapi ruhában, megtört ember képét mutatja a tükör, mintha az élet elhagyott volna már, kétségbeesett és végképp megsemmisült az arc. Majd az ajtó kitárul, s átlépek magamon. Nem a tükörképemet láttam, saját magam volt az ki az ajtó másik felén állt! Átlépett rajtam, az ijedtségtől a földre zuhantam, majd gyors megfordultam, láttam magam, ahogy a párkány felé sétálok s kiállok a szélére! Felpattantam a földről és odarohantam, az eget fürkésztem, néztem a kék eget, ahogy a bárányfelhők lustán és nyugodtan szálltak odafent. Követtem másom tevékenységét, szétnéztem hát. Az ég gyönyörű volt, a szél lágyan fújt, a nap teljes pompájában sütött le a tetőre, de én ebből mit sem éreztem! A másom sóhajtott egy nagyot, beletúrt a hajába és a földre pillantott, az embereket nézte, akik odalent sétáltak, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, s a mélybe zuhant! Már a korláton kívül állt kitárt karokkal. Egy utolsó nagy sóhaj, egy utolsó pillantás a kék égre az utolsó lépéssel együtt! A testem zuhanni kezdett, a repülés magasztaló érzésével. Éreztem a magasztaló érzést, a repülést, ahogy a szél elzúg a füleim mellett, éreztem súlytalan vagyok. De jött a végjáték, a földön álltam. Az utcán, páran felsikítottak, ahogy megpillantották az érkező testet! Mi háttal a föld felé tartott széttárt karokkal! Felordítottam s felé nyújtottam a kezem, de késő volt, hatalmas puffanás, mit lassítva éltem át, az utolsó pillanatban, mikor fejünk egy vonalban volt, mintha megállt volna az idő. Szemeim szemembe néztek, az övé szürkék voltak, megtörtek, s halottak, könnyekben úsztak. Majd az idő utolérte magát, s testem a földön hevert! Összetörve, minden egyes csontom, fejem a homokra érkezett, de vérem, mi lassan csordogált, hatalmas tócsát alkotva testem alá élénkvörös volt. Mintha egy utolsót sóhajtottam volna, s szemeim lecsukódtak. Összeroskadtam, emlékszem már, mindenre! Ott térdeltem a testem mellett, s nem tudtam, most mit tegyek, embertömegek jöttek körém, sikoltoztak, s mentő után kiáltoztak! De senki nem mert odalépni hozzám, saját vérem teljesen körbekerített. Elvágott a külvilágtól! Hatalmas szél támadt, fentről fény áradt a testemre, ruhám borzolta a hurrikán erejű szél, de nem a földi ruhám! Fehér köntösömön vérfoltok jelentek meg, s a fényből valami leszállni látszott! Egy férfi körvonalai jelentek meg, hatalmas fehér szárnyai voltak, leszállt a testem mellé! Szárnyai visszahúzódtak, s letérdelt a másik oldalamra! Megsimogatta az arcom, s szomorúan rázta a fejét! Majd rám pillantott, ekkor tudtam már ki Ő! Úgy néztem rá, mint gyermek az apjára, szemeim megteltek könnyel! De Ő csak letekintett rám, felegyenesedett, kiengedte hatalmas szárnyait s azokkal ölelt körbe. Kezét a fejemre tette! Megnyúgvás és béke árasztotta el lelkem. Felnéztem rá, de Ő szomorú volt, megrázta a fejét és elrepült, vissza oda, ahonnan jött! Figyeltem ahogy elment, még éreztem pár másodpercig keze helyét, de jött a hideg, és a fájdalom. Fehér köntösöm megtelt a véremmel, mi megalvadt s sötét árnyalattal látta el patyolat ruhámat! Ekkor már tudtam, rossz lépést tettem! Éreztem, kezek ragadnak meg, mik leragadtak a mélybe! Az örök feledésbe!