Gaben Blogja

Édes álom, szép álom, szelíden ringatózó biztonság. Lassú ütem, édes ütem, hosszú álmom végéhez közeledik, felgyorsul az ütem, érzem, pumpál belém az ébredés nektárja. Lassan, óvatosan tárulkozom a világba. Finoman cirógatnak a fénysugarak, simogatják gyenge hajtásom, segítik küzdelmem, hívnak, csábítanak. Ópiumom szállítja a szél, lágyan leng felém az akarat. Bódít az illat, a fény, kipattannak szárnyaim. Álmodtam vele, elképzeltem, s gyönyörködtem. Finoman megrázza a szél, lehull róluk a hosszú álom maradványa. Megrebegtetem, s szárnyra kapok. Szállok a szélben, velem száll a megújulás, magam vagyok a megtestesítője. Megcsillannak a sugárzó napban hatalmas szárnyaim, mik úgy járják színtáncukat a napvilágban, mint színes ruhazuhatagokba öltözött hölgyek a holdfényes éjszakai bálban! Keringőre hívják egymást a szemet gyönyörködtető színrobbanások. Más szemmel látom a világot, a türkizkék ég felett eljegyzett hold pihenteti fejét a horizonton, arany gyűrűje körbeöleli vörös fényvilágban játszó hordozóját, ikrekhez méltóan egymásba fonódva sütnek a világra egünk sugárzó csillagai. A domboldalon ringatózó zöld fűben egy alak leledzik. Nyakba tett kézzel sütkérezik, felé szállok. Az újdonság varázsa vonz hozzá, szemeit csukva pihenteti, lassan, fel-le emelkedik csupasz mellkasa. Haja együtt ring a szélben a fűvel, mi úgy simogatja testét, mint ahogy a fáraót legyezték hatalmas pálmafalevelekkel. Szája vékonyka mosolyt formál, érzi, ahogy szárnyaim finoman körülölelik mellkasát, lassan kinyitja szemét. Egy fehér puha kis kéz simul végig arcán s megnyugszik szíve felett. Együtt dobban a két szív.  Pillantásuk egybeforr, szemük megcsillan, mosolyuk találkozik. Újra csukott szemmel élvezi a napok sugarát, együtt élvezik mind azt, mi adatott nekik. Egyedül vannak a nagyvilágban. Egyedül s mégsem magányosan szívják magukba, mit a szél súg nekik. Újabb szárnycsapás, magukra hagyom őket, Őket, kik meghozták Nekünk a világot, Kik ketten együtt, teremtettek, s hoztak életet, Nekünk!