Lassan, egyenletesen, belélegez s kifúj. Benntart, benntart s feszülten figyel. Mint a pislákoló tűz, mely mely csaknem kialszik, elporlasztva hamvait, úgy lángol dühöm, tehetetlenségem! Suhanok, ugrok, bújok, s mászom mi elém akad. Akadály nem létezik, csupán hátráltató erő! Tekintetem, mozdulataim akár a lesben álló vad mely prédáját kimérten s pontosan találja el. Úgy hajtom én is, hajtom azt a megfoghatatlan, utolérhetetlen bizsergést. Az érzést, mely lebeg előttem, mindig csak kicsivel, hol látom, hol eltűnik de érzem merre jár. Soha nem hagy magamra, folyton körülöttem létezik, miattam hajt s én miatta! Egy árny suhan el szemem sarkában, megtorpanok s feszülten figyelek. Minden érzékem élesebb bármi létező entitásnál a világban, látásom élesen vágja át a bozót réseit, hallásom az avarban túró bogár neszére rezzen, érzem a körülöttem élő és lüktető világ minden egyes apró jelenetét. Színeit tisztán s élesebben látom, illata átjárja bőröm s mélyen tudatomba hatol. Minden tapintás, egy apró levegővétel elárulja környezetem legapróbb részleteit mely mélyebbre hatol s tisztább, mint bármely tó vize. Tudom, mi az mi előttem áll a túloldalon, élesen látom s eltalálom. Egy villanás, semmi több s az enyém mindörökké! Nincs akadály, nincs veszély, Én vagyok a legnagyobb a király a világomban. Önbizalom, magabiztosság, tudatosság, uralkodás! Mindez repített áldozatomra. Esélye sem volt, izmaim megfeszültek, figyelmem rá fokuszált, már láttam leterítve, elképzeltem! Elképzeltem s megvalósítottam, nincs kétely s nem létezik lehetetlen.
Tehetetlen minden mi elér kerül s utamat állja. Kivéve azt mi sosem áll előttem oly tisztán!
Mégis ismét mögöttem a megfoghatatlan cél, érzem hátamon, érzem közelebb áll, mint valaha. Egy szemrebbenés, míg a kolibri szíve egyet dobban, még is, már sehol! Csupán a távolban kelti zaját, hív, üldözzem tovább. Mi ez az ármány, mi ez a kétség, tudatlanság?
Enyém a világ, az én világom, valóban létezik ez mi nem hagy nyugodni, mi előrébb visz. Tágítja éterem létezését, visz előre s úttalan utakba hajszol! Olykor elvesztem figyelmem Róla, rövid időre megfeledkezem a dühről mely fojtogatva lángol bennem, tehetetlenségem mivoltából. Olykor közelebb enged, dereng valami, fényes s érthetetlen. Valójában mindenem tartalmazza s a semmit nyújtja felém. Csábít tovább, előre, küzdve küzdök érte!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.