Hideg gyémánt penge csillog a holdfényben. Markolata durva és munkálatlan. De görcsösen markolom. Küzdök az érzéssel, a félelemmel. Árnyak járnak körbe-körbe körülöttem, kántálják undok idegen nyelvezetük bélforgató igéit. Kígyónyelvük élesen csattog a fülem mellett. Verejtékem csorog le a homlokomról. Próbálok ellenállni, kitartok a végsőkig. Ellenük fordítom fegyverük s szaggatom széjjel éjsötét köpenyük, a penge tiszta, gyöngyházfényű marad, jelét sem mutatja, testeket kaszabol keresztül. Minden izmom remeg, égnek az ízületeim, de küzdök, kitartok Érte. Emlékképe új erőt ad, hisz végig ott volt Velem, mikor még a Tartarosz mélyén sínylettem napjaim. Karjaim nyomát viselik tüzes láncaim béklyóját. De a sebek begyógyultak, megmásztam a falakat, kitörtem láncaimból s már időtlen idők óta küzdök idefent a múlt árnyaival. Már idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ragyogását galambomnak, de élesen élt bennem minden emlékének, minden érintésének érzése. Mozgattak, vittek előre az emlékek! Vitt a tudat, Velem van! Az árnyak csak jöttek s jöttek köröttem keringve tépték ruhám, bőröm. A szél feltámadt az árnyak elszálltak s gyöngyházfény borította be a tájat. Nem láttam a fénytől, szemeim a fénytől kezeimmel védtem, még mindig szorosan markolva pengém. Térdre rogyasztott a szél és a fény ereje. Majd egy puha kéz tapintását éreztem csuklómon. Átpillantottam kezeim takarásán s megláttam Őt, galambom. Az árny alakok mind elmenekültek, s csak mi ketten léteztünk a holdvilágban. Szemem megtelt könnyel, a megnyugvás, a szépség s a világ minden szeretete árasztott át. Finoman megfogta a pengét tartó csuklómat s lassan leengedte, észre se vettem hova vezet. Éles, hideg érzés árasztotta el testem, könnycsepp gördült végig arcomon, lecsöppenve pengém markolatára, lemosva a kis kicsordult vért. Letekintettem mellkasomra. Szívem alig dobogott újra, alig vette át régi helyét, most kettészakadva tátongott mellkasomban. A világ minden fájdalmával tekintettem fel Rá. Szám csupán egy kérdést tátogott. Miért? Galambom csak lassan megrázta a fejét, finoman megsimította arcomat majd tovarepült, ott hagyott a semmi közepén, pengémmel a mellkasomban az árnyakkal körbevéve megsemmisülten hevertem a semmi közepén. Kígyónyelvek nyaldosták meleg vérem minden cseppjét, s könnyeim sós vizét. Vége.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.