Rövid de most én is ilyen vagyok, nyugodt de izgatott.
Csak hagyom, had vigyen az ár, csak fekszem, had vigyen a szél. Finoman simogat a szál, megannyi szál. Érdes mégis éles, de nem vét sebet testemen. Nem bánt, nem kínoz, finoman oltalmaz. Kicsusszan fejem alól bal kezem, lassan emelem közém s a simogató sugarak közé. Forgatom a tenyerem, játszom a napsugarakkal, figyelem, ahogy áthatja minden porcikám a napfény, ahogy furcsa derengést kölcsönöz ujjaimnak. Látom az ereket, a lüktető vért benne, ahogy pezseg benne az élet, ahogy viszi az éltető levegőt szerte testemen. Nagyot szippantok, megpaskolom öreg barátom sörényét, combomon pihenteti királyi fejét. Semmi az üresség boldogsága hatja át lelkünk mi egy s szívünk mi egyként dobog. A nyugalom rétjén a magas fű oltalmában várjuk a következő lépést.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.