Mögöttem az izzó mindenség, perzseli a tájat, olykor olykor vállamat éri, hajamba kap. Megperzselve testem is. Lemerevedik minden egyes porcikám, megállj parancsol lényem egésze. Vállam mögött hátrapillantok, elég volt. A perzselő világ hátam mögött megveszett vadként tombol, hamuvá és porrá éget mindent, mi útjába kerül. Ez nem a tisztító tűz, ez nem a megújulás tüze, ez tombol, pusztít, könyörtelen és gonosz. Szembe fordulok vele, hátamról cafatokban lógnak az elszenesedett bőrdarabkák, néhol csontomig hatolt a gonosz tűz, itt ott még parázslom is. Elég volt. Egy leheletemre kialszik a tűz, eltűnik mintha sosem létezett volna, csupán a fekete kietlenséget hagyja maga után, a fájdalmat a pusztítást, halált. Könnyedén bántam a szörnyeteggel, hisz én teremtettem, az én gonoszságom táplálta, az én lelkem szította. Lelkem mélyéről pattant ki a szikra s dühöm nevelte sárkányok pusztító tüzévé. Előre haladásom egyetlen célja csupán a pusztítás mérhetetlen fokáig fajulni. De megálljt parancsoltam, kigyúlt bennem a felismerés apró fénye. S a világ pusztításának vágya elhalt, ahogy elhalt minden mit magam mögött hagytam.
Szomorú tekintettel nézek végig a világon, mit teremtettem, pusztítottam. Lassan felemelem a kezem, hasamhoz emelem, mind két kezem körül fény dereng, eltűnik a gyöngyházfényben mi úgy tőr elő belőlem, mint a robbanás mely pusztítva szakítja szét a teret. Két tenyerem oltalmában egy gyenge, védtelen cserjét emelek ki a fényből, lassan letérdelve ültetem el az elpusztított földben. Gondosan óvatosan s gyengéden bánok vele, majd felemelkedem, körbenézek.
Ez hosszú lesz.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.