Gaben Blogja

  Hol kezdjem? A lépés sem múlik, nyomom sem hagytam, hát miből tudom, hova helyezzem első lépésem. Félve keresem helyem, elvesztem utamon, nem találom járt utam ösvényét. A talaj elszaladt alólam, elmenekült vagy Én futottam én ugrottam a mélybe, a sötétbe. Súlyok milliója nyomják vállamat, szívem, lelkem, mindenem. Éles kampókkal vájódtak belém s tépik lényemet. A magasból érkeztek fejem felől csupán elsuhanni láttam mellettem, miben démonok ezrei égtek a pokol forró tűzében s nevetésük visítása véreztette dobhártyám falát. Szakítva át tudatom, égetve fel testem a melyet a súlyos lángoló zsákok közelsége okozott, kampók csapódtak belém véres láncon lógatva terheim melyek mélyebbre s mélyebbre rántottak, míg végül a mennyeket rengető erővel csapódtam bele repedezett vörösen izzó talajba. Melyet átkaim égettek fel s tűzgyűrűbe zárva lelkem cafatjait. Kiszakadt kampók százai vettek körül, melyeken ott csüngött létem egy-egy véres elszenesedett darabja. Remegve könnyek milliójával küszködve nyöszörögtem a földön, remegő kezem emeltem a magasba, onnan ahonnan érkeztem nyújtóztam felfele, kapaszkodni akartam, feljutni vissza, ott ahol mindent egy rúgással elgördítettem magam elől vagy ugrottam át, oly bátorsággal, elhatározottsággal, melyek előtt mások csupán próbálkozással sem tudtak előrébb tolni. Nem láttam lehetetlent, nem éreztem fáradtságot, láttam a fényt az alagút végén éreztem a dicsőség melengető fényét.
De itt, a kampók világában, melyek önálló életet élve újra belém akaszkodtak s rántottak szét. Remegő, nyújtózkodó tenyerembe mélyedt egy vörösen izzó horgos veszedelem. Perzselődő hús szaga terjengett mindenhol s én kifeszítve feküdtem az égető földön, csupán szemeim fénye mi kiemelkedett a talajból, szinte eggyé válta az izzó fekete vörös talajjal s a kampók feszítettét testem szinte pattanásig. Megváltás lett volna a széttépés, a darabokra szakadás, de nem, kitartóan feszegettek, húztak erről, húztak arról, némelyik jobban némelyik kevésbé csak szurkálódás képen. Szívem még küzdött, de már nem sokáig.

Éles sivítás szelte át a teret, mintha egy golyót lőttek volna ki, mely oly sebességgel szeli át a levegőt, oly erővel száguld, mely átvágja még a teret is, nem hagyva maga után mást csupán az abszolút semmit az üresség, fájdalom és a halál csíkját mely nyíl egyenesen száguldott gyengén dobogó szívembe. Mely még egy utolsó nagyot dobbant, mielőtt végleg átdöfte volna azt, a hegy nem látszott, csupán a koromfekete dárda nyele mely oly sötétséggel bírt mi már szinte világított a vörösesen derengő fényben. Mely nem a világba sugárzott, hanem elnyelte, elnyelt minden fényt, s magába szívott mindent, szemem világát is. Utolsó leheletemmel csupán egy szót, egyetlen mély jelentéssel bíró szót tudtam csupán kiengedni a világba.

Feladom.

Hitem, szeretetem, világom, életem elnyelte a dárda. Létem értelmetlen céltalan s úttalanná vált. Könnyeim elperzselődtek s még a párát is magába szívta az utolsó döfés, a kampók szinte felüdülésként kínoztak ahhoz képest, mi szívem dobogását állította meg. Meggyötört, darabos és üres szívem, mely már oly sok jót, rosszat s kilátástalannak látszó harcot vívott már a világgal, mely hideget s meleget egyaránt adott, mit mindig elfogadtam, ha kedvezett ha hátráltatott, de elfogadtam. Magamhoz öleltem a fájdalmat, kezét fogtam bánatomnak, támogattam s elfogadtam, mert túl éltem és küzdöttem.

Mindig voltak körülöttem, mindig voltak jók s rosszak, kit közelebb engedtem, kit pedig a sor végére állítottam. Az élet rendjét mély levegővétellel elfogadtam s ha tudtam küzdöttem az ellen mit a sors elém állított. De most, ott álltak mindannyian a tűz körén kívül, nem láttam őket, csupán tudtam ott vannak. De nem mertek belépni, volt ki kezét nyújtotta, de a lángok felemésztették őt.

Kifeszített testem próbáltam hátra hagyni, elmenekülni, a könnyebb utat választani, de a kötelék nem engedett, nem tehettem. Nem adhattam át testem egy pár másodperces zuhanásnak, hogy aztán újra, végleg becsapódjak, s örökre ott is maradjak véget vetve mindennek, életnek, világnak, céloknak. Nem tehettem, akármilyen rossz, akármilyen kemény és kilátástalan is volt. A vég olyan állapotában léteztem, melyből önön erőm hiányából nem tudtam tovább cselekedni, kudarc, csalódottság, düh, szomorúság, minden rossz a mellkasomon ült.

Nem ezt a véget láttam, soha nem álmodtam róla, nem hittem, nem akartam. Csupán az érzés volt meg, mellyel képtelen voltam törődni, mely ott volt folyamatosan a hátam mögött, osont, várt a megfelelő pillanatra. Mely megadta a lökést, mikor nem figyeltem, mikor már annyi minden volt rajtam annyi mindent húztam magam után, hogy csupán egy apró fuvallat kellett s elindultam lefelé még láttam sötét körvonalait az esés pillanatában. Gúnyosan mosolygott s szájából a sötétség füstje szállt felém. Rám mutatott, s a gyomromon éreztem taszításának erejét!

Zuhanj!

Hittem lentebb már nem kerülhetek. De hitem is elszállt, elszívták. Nem maradt velem az öreg bölcs, az oroszlánom, világom felperzselődött, messzi távolban láttam összedőlt menedékem füstölgő maradványait, emlékpapírjaim pernyéi szálltak mindenfelé egyenletesen beborítva testem a földé téve egyenlővé.

Valóban itt a vég?

NEM!

Én valóban csupán üres porhüvelye voltam önön valómnak. Egy héj, csapda, börtön lelkem elszenesedett maradványának. Üresen bebörtönözve egy olyan helyre mely régen otthonomul szolgált.

De mint főnix a hamvaiból, úgy törtem ki én is börtönömből. De egyedül képtelen voltam, kellett Nekem Ő. Ő ki mellettem áll, ki úgy tőrt át a tűzgyűrűn, mintha vízen sétálna, kioltva az izzó gyűlöletet. Véget vetve a szenvedésnek. Ragyogó fénye bevilágította világom. Átjárta lelkem mikor mellém lépett s a dárdát érintve, csupán egy mozdulattal kettétörve azt mi fülsüketítő sikollyal vált füsté, szivárgott át a repedéseken s lezárva maga után azt. A felkelő nap fénye világította be nyugaton a horizontot, melengetve testemet, mely szép lassan magába roskadt s beivódott a talajba.

Egy fény gömböcske, egy apró kis szellemképes gömb lebegett a talajtól, testem maradványaitól alig pár centire. Megmentőm kezét nyújtotta felém s kezem nyújtottam.

A gömbből újjá születtem, lelkem megszabadult a mocsoktól. Erősebben, céltudatosabban, küzdelemre készen állva keltem fel a földről. Melyből újra fű burjánzott, utam rajzolódott ki elém a felkelő nap felé. Az alakok is visszanyerték régi ragyogásuk kik közel álltak hozzám. Oldalamon őrangyalommal újra szárnyakat kaptam, szálltam előre. Arcomon a dac, a bátorság sugárzott s a tudat, elpusztíthatatlan vagyok amíg Ő segít.

Mindig van tovább, mindig van ki melletted áll ki segít, erőt ad s ha elesel felsegít, bajban, rosszban a világ végében.

Nincs lehetetlen csupán a jelen adta tehetetlenség melyet a jövő lehetőségei megnyitnak előttünk.