Gaben Blogja

Feneketlen Kút

Lelkem mély kútja mellett állok ismét. A táj kietlen, sötét. Vastag fekete felhők takarják az eget a szél szüntelen ostromol, szinte leszaggatja fekete köpenyem. Útálom ezt a melót. De ebben a világban csak én maradhatok, csupán én viselem el a folytonos viharokat, a kútból érkező sikolyok s a táj zordságának folytonos ostromát. Kezemben a már megszokott kő. Egy névvel, csókkal s érzelmekkel. Mindezt magába zárta a kő, s most a kővel együtt süllyed majd a mélybe, s soha nem tér vissza a felszínre. Villám cikázik át a sötét felhőkön, kék borongással borítva el az eget egy szemvillanásnyi időre. Romos házak körvonalai tűntek fel a villám fényében. Minden egyes ház, egykoron egy álom része volt, mik most, összetörten, kietlenül álltak a zord tájban. Csak azokban laktam mikben ott laktatok Ti is. Sokáig s már számtalanszor csak a kút mellett köpenyembe búrkolozva kaptam szállást. S most, még csak beléptem egy új házba egy újabb álomba, már itt is állok ismét a kút mellett. Szomorúan tekintek a hatalmas épületre, mely nem is olyan rég még tele volt reménnyel, szeretettel s élettel. Most üresen tátong, ablakai s ajtajai befalazva, falai összekarmolva. A bestia neki esett, de nagy kárt még képtelen volt tenni benne. Nem úgy, mint a másik két épület, mejben még régen éltem. Első csupán egy vityilló mely akkor is már roskadozott, gyenge volt s csupán alapnak lett volna jó. A második mely már nagyobb stabilabb s szebb volt, most kettéhasadva állt magányosan, hatalmas lyukakkal s omladozó falakkal. Végleg lakhatattlanná téve azt, örökre elveszett. Majd legújabb s legrövidebb élettel bíró házamra tekintettem. Szinte megegyezik előző lakhelyemmel, de a szörnyeteg még nem tette teljesen lakhatattlanná. Még van remény, de nem várhatok. Lassan kinyújtom kezem a kút fölé. Kezemben a kővel mi olykor-olykor még felvillan s még melegíti tenyerem a szeretet mit magába zárt. Majd a jéghideg víz lehűti, megfagyasztja, s örökre magába zárja. Ujjaim szép lassan kinyújtom, a kő kigördül a tenyeremből, s megindul útja a végtelen fekete mélységbe. Nem tekintek utánna, nem láthatok már semmit, úgyis tudom mivel s kikkel találkozik majd. Elfoglalom már megszokott helyem a kútnál, köpenyembe búrkolózom, s mielőtt álomra hajtanám fejem egy utolsó pillantást vetek a tájra. Már látom a vihart, mi a leghidegebb telet hozza e tájra minden mi létezik megfagy, csupán én maradok életben, szívem is a kút mélyén fekszik. Óvatosan megérintem mellkasom átszelő hegem. Már rég kivágtam, csak így élhettem túl minden egyes telet. A hegy felől tart, mi nem olyan rég még életet sugárzott a tájba, most halált sodor felém. Elalszom, s nem tudom, mikor kelek fel újra, mikor indulok útnak újra.