Gaben Blogja

Ihlet

Csak görnyedtem üres papírom felett. Kezeim remegnek, elmém száguldozozz a suavak között, kerestem kutattam a szót mi beindít. Mi lavinaként hat lelkemre s tollamból ismét kicsalhatom várva várt szavaim, mit egymás után rakosgatva kaphattam meg mit szívem relytegetett üzenetét mit örökre börtönbe zártak a sorok melyeket papírra vetettem. De képtelen voltam akár egyetlen egy szót is leírni. Elmém s akaratom válvetve próbált lelkem azon szegletére hatni, mi sokáig csak ült magányos csendben, tűrte támadásaim, ösztönzésem de nem mozdult. Csökönyösen megvetette magát s csak bámult rám szomorúan s fejét rázta, lassan mint aki haldoklik. Végül elfáradtam s beleuntam ihletem felélesztésébe s letelepedtem mellé, feladtam a harcot, hogy valaha is újból tollat ragadok majd s képes leszek olyat alkotni mi majd egykoron megérint valakit s majd világát alakítja át. Már idejét sem tudom mióta ültek egymás mellett így hárman, akaratom és elmém egymásnak dőlve pihenték ki fáradalmaik. Ihletem szomorúan tekintett rájuk. Sajnos Ők kevesek, így hárman is csak egy felet tesznek ki s hogy mi hárman újra éljük életünk még hiányzott Valaki. Szomorúan tekintett jobbjára ihletem egy rég kihült helye, melyen már évek óta nem ült senki, nem fogta senki jobbom míg balom szűntelen alkotott. Szomorúan tapogattam meg a helyet. A maradékot is kiszívtam, minden mi segített már rég eltűnt. Furcsa zajok ütötték meg a fülem. Akarat s elme felriadt álmából, s már együtt kerestük a zaj forrását. Merre, hol lehet? Ki vagy Mi közeleg? Előttünk a távolból egy angyali alak körvonalai rajzolódtak ki. Gyöngyházfény törte meg a sötétséget s borította be a teret. Felgyorsult minden, az ég kékbe borúlt s kis bárányfelhők jelentek meg rajta, a nap felemelkedett a hegyek mögül. Minden mi körbevett most életre kapott, a halott táj virágzott, fák madarak s növények jelentek meg. A csontvázak új életet kaptak s ismét hús vér formában járták a hatalmas dzsungelt. Az angyal lassan felém tartott, egyedül én ültem már a sziklán elmém s akaratom ismét velem volt együtt bennem. Az angyal ott állt jobbjában papírokkal, felém nyújtotta s angyali mosollyal nyugtatott meg, nem kell félnem. Remegő kezekkel átvettem a papírt s térdemre fektettem. Ismét szemébe néztem s elmélyedtem a gyönyörű barna szemekben. Melegség járta át testem s hosszú idő után először ismét nyugodt voltam. Baljával finoman arcomhoz ért s angyali csókot lehelt számra. Testem minden egyes porcikáján átfotutt a bizsergés s elfogott a remegés, éreztem ismét érek valamit. Kitárta szárnyait, közrefogott, majd ismét hatalmasra tárta őket. Lenge fuvallatt borzolta meg haját s a szél vitte magával tollait. Levetette szárnyait s velem maradt a halandóság tudatában. Leült mellém, kivette ölemből az egyetlen megmaradt tollát mit a szél nem vitt magával. Kezébe fogta kezem s nekem adta. Majd lassan a fülemhez hajult s lágy nyugtató hangon a fülembe súgta.:

Írj!
Kezébe fogta jobbom, s én Írok!