Gaben Blogja

Miért?

Érzek még, értem én. De mégis mit? Látom, hallom s tudom. Régen volt, mikor tudtam nagyon fog fájni. Igazam volt, s szívem hasadt bele, fájdalmam kínzott, életem kisiklott, de tudtam nem adhatom fel. Küzdöttem érzelmeim ellen, volt mikor elgyengültem, nem tehettem ellene. Akartam Őt, ölelni újra, csókja ízét érezni számom, karja ölelését, gyengéd simogatását. Gyomrom görcsbe rándult, nem tudtam tekintetem nem rá emelni, féltem, remegtem s a verejték vert ki akár mikor csak felém járt. S most újra, nem telt még el hosszú idő, de elég ahhoz, hogy felejtsek, mégsem megy. Már csak a szépre emlékszem, a jóra, Szerelmemre. Voltak előtte mások, szerettem Őket is, de nem szenvedtem, nem hiányzott, nem vártam őket úgy, mint Őt. Vártam lépjen Ő, fájt az mit a végén mondott, s fájt az, amit én tettem vele. Ember vagyok, sajnos, nem tudom, minek indult ez az egész, de már nem bírom. Szívem öntöm eme sorokba, s reménykedem benne, lezárom ezt mindörökre. Pecsét szívemre, s várom, hogy majd valaki átszúrja eme pecsétet. Szívemmel együtt. Mert már nem érdekel más, csak Ő. Éjszaka, Istenhez fohászkodtam, egyedüllétem gyötrött, szívem mardosta a bánat, s könnyem itatta párnám. Féltem, nem tudtam, mi vár rám. Nem értettem életem értelmét, létem mivoltát, könyörögtem s fohászkodtam hozzá Uramhoz. Megadta nékem, mire álmatlan éjszakákon át vágyakoztam. Nem kértem sokat, csak valakit, ki szeret engem, feltétlen. Angyal képében küldte el őt, Kék szemű angyalként. Mikor szemébe néztem, elszállt minden bánatom, haragom. Éreztem szeretetét, oda adta Magát, értem. Végem, szívem csupán ezerszer mardossa jobban a fájdalom. Olyat tettem mi megbocsájthatatlan, saját halálom kívánom, legyen vége, nem akarok érezni, fáj minden, az emlék, a csók az érzés s mind mivolta. Belehalok, remélem.