Előttem az egybeforrt embertömeg. Arcokat nem látok, csupán érzéseik sugároznak le rám, gyűlölet, harag, szánalom. Izzik a levegő minden egyes ember érzelmétől, bőröm perzseli égető tekintetük, de nem tudok elfordulni, nem tehetek semmit. Mindenki összefolyt előttem, elmosódnak lassan, de gyűlöletük, érzelmeik megmaradnak. Egy nagy, hatalmas szörnyet alkotnak, felém tart ez a démon, létem eltörlésére készül.
Testem nem hallgat már rám, kővé dermesztett a felismerés, nekem már nem lesz jövőm. Holnap már nem kellhetek Mellette, nem érinthetem, csókolhatom. Minden napon, éjszakám, minden egyes percem Ő érte volt, lesz. De soha többé, többé semmi nem lesz ugyanaz, együtt eltöltök perceknek vége, örökre!
Szemem könnyekben úszik, már várom, legyen vége, tépje le fejem a dühöngő, vérszomjas szörny. Egy halovány, fehér csík jelenik meg a teremtmény mögött. Ő az, hát mégis eljött, érzem fájdalmát. Jobban, mint a gyűlöletet, melyet egy egész embertömeg érez irántam. Sugárzik rám szomorúsága, megnyugtatja égő bőrömet, de szívem mardossa, tépi cafatokra.
Eljött a perc, szememből kiverem a könnyeket, büszkén tekintek előre, tudom a saját igazam.
Gyors volt, fejem a porba hull, még látom, Kedvesem összeesik, fénye kihull.
Talán, mégis találkozunk!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.