Két Perc
Zuhanás, ez az, amit először éreztem, körülöttem sötétség, fojtogatva vesz körül. Testem életlenül, lebeg a menetszélben, tekintetem üveges, gondolataim messze járnak már. Kezek, hangok közelednek a fekete falakból, nem törődöm velük, nem érhetnek hozzám. Segíteni akarnak, vagy tovább taszítani a mélybe? Nem tudom, érzékeim becsaptak, szemem már kiszáradt, már nem látok! Mégis tudom mi van körülöttem, ez lenne a vég, fekete üresség és zuhanás, örökös, végtelen zuhanás a semmibe! A kezek, tovább nyújtózkodnak értem, a hangok távolodnak, csendesednek. Már nem követnek, Ők is lemondtak Rólam. De miért is akarnának segíteni rajtam, hiszen én már magam sem törődöm a saját létemmel, nem kapaszkodom már a lét, eme formájába! Miért kellene, hisz ez a semmi, a küzdés felesleges értelmetlen és hasztalan. Beletörődés az egyetlen mód. A kezek is egyre halványabbak, szemem rezzenéstelen, úgy zuhanok tovább, miképp törekvésem, csökönyösségem a léthez abbamaradt. Hosszan fejjel lefelé nézek, lefelé a kút aljára, mintha megláthatnám. Nem látok semmit már, a kezek eltűntek. Idáig már ők sem érnek le.
Legyen vége, kell lennie egy gondolatnak, egy pontnak, bárminek amitől kezdve megszűnök létezni. De hol keressem, merre lehet? Kell az a pont, nem akarok tovább zuhanni! Történnie kell valaminek!
Továbbra is csak a zuhanás, az időnek is vége már, én mégis zuhanok tovább. Vége mindennek, én maradtam csak, csupán én vagyok.
Szemem ismét könnyes, testem visszanyerte súlyát s fájdalmait!
Két perc!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.