Gaben Blogja

Ez egy 3 részes novella egyben:

Állat

1.:

A fejem majd megszakad. Fáj minden porcikám minden tagom. Fekszem a földön, de nem azon, min eldőltem. Hidegebb s ridegebb az min fekszem. Megpróbálok felkeni, nem sikerül, csak nyögök egy fájdalmasat.  Kár volt, csak felhívtam magamra a figyelmet. Fehér ruhás emberek jönnek felém, figyelnek engem, elismerően vigyorognak és bólogatnak egymásra. Megpróbálok felállni, de még mindig nagyon kába vagyok. Kinyitom a szám s tudom ilyenkor torkom engedelmeskedik. Hatalmasat üvöltök, majd talpra állok s dobbantok egyet. Beleremeg az egész föld. Még egyet s megint. Semmi értelme. Dühösen fujtatok s figyelem fogvatartóim. Méregetem őket, végig azon jár az agyam, mint tudnám őket széttépni. Szabad voltam, azt tettem amit akartam, én voltam az úr, mégis ezek a szerencsétlenek azt hiszik elfoghatnak, hogy alárendeltté tehetnek.

Beszédük értelmetlen s bántja a fülem. De gondolataikat tisztán látom, érzem a hatalom bűzét. Azt hiszik, tudják, mi is vagyok, nem is gondolják mekkorát tévednek. Most rajtam a sor.

Próbálnak megtörni. Az anyag mit beadnak már nem hat rám, kétszer sikerült, de már meg tanultam védekezni ellene. Nem eszek, az én türelmem végtelen, de ahogy érzem, az övék már fogy. Gondolataik egyre hevesebbek s elméjük fáradt.

Éjszaka egyedül vagyok mindig. Csak ritkán jön be valaki. Ő nem olyan, mint az a többi, nem érdeklem. Egyik este viszont közel jött hozzám. Egy szinten voltunk. Rám nézett majd megint az idegesítő hang. De a gondolatai elárulják szándékát. Felállok, odasétálok hozzá.

- Gyönyörű egy állat… Kár, hogy meg kell halnia.

2.:

Már nem is emlékszem. A napok ugyanazok s a fehér ruhások még mindig itt vannak. Nem tudok már mit tenni velük, végleg kihasználtak, legyöngítettek, megcsonkítottak, de csak azt érték el, hogy már nem sokáig szenvedek. Megtámadtam az egyiket, már tudom milyenek is. Értem és érzem őket, soha nem éreztem ilyet a számban, mi végigfojt a torkomon majd a gyomromba égett s örökre megmaradt az undorító íz. Hiába volt, az a valami meghalt, de belém megannyi szúró érzés hatolt s mindenem megbénult. Néma üvöltésre nyitottam szám, majd újra éreztem, a föld keményebb, mint otthon.

Otthon, már azt sem tudom milyen volt. Néha még érzem kábulatomban a fák lombjainak halk susogását a szél lágy simogatását s a préda utáni hajsza izgalmát, veszélyét. Mégis, kezd kialudni, akárcsak életem lángja, mi már nem világítja számomra az utat, elhagyott a fény, csak pislákoló parázs maradt utána.

Nem tudtak meg rólam semmit, mégse hagynak meghalni. Erőre kapok, felugrok, dúl bennem a hév, erőt merítek belőle, s utoljára fellángol a parázs. Utoljára,olyan lánggal ég, mint még soha. Kitörök, minden mi utamba kerül pusztulásra ítéltetett. Felordítok, a talaj megremeg hatalmas kezem tombolása alatt, rémület ül ki mindenre mi körülöttem van, nem tudják mit tegyenek,nem értik mi történt, majd felkészülve nekiindulok, ott vagyok előtte.

Ő volt, ki fogságba s nyomorba kényszerített, elkapom. Ránézek, gondolatai félelemről árulkodnak, érzi most meg fog halni, nem tudja, nem is értheti mindazt, mit elpusztított.

A talaj most még hidegebb s keményebb! Vagy talán csak Én lettem hidegebb?

3.:

Nyugtalan ismét az álmom. Felriadok. Felülök az ágyon, kezeimbe temetem arcomat. Ismét az-az érzés, ismét a félelmetes erő, a lehetetlen érzelmek tömkelege, gondolatok, amiket nem értek. Rengeteg sugallat, de nem emberi. Soha nem éreztem még ilyet, sohasem, hetek óta nem alszom, felébredek minden éjszaka. Arcomról verejték csorog, lázam csillapíthatatlan. Látom Őket, sokan vannak már, erősebbek okosabbak mit akkor volt. Most már én vagyok az, kit figyelnek, kihasználnak. Beszélgetnek, de nem értem őket. Arckifejezésük mégis elárul mindent.

Neee. Felriadok, megint álom volt. Otthon vagyok, az ágyamon ülök, minden végtagom remeg. Felkelek, iszom egy kis whiskyt. Nem mintha segítene, de ilyenkor kell valami, ami fejbevág. A falról lenéznek rám áldozataim. Mind más és különleges. Különböző történetek lengik körül őket. Szinte látom üveges szemükben a félelmet, mit akkor láttam, mikor szemtől szemben álltam velük s csak a megfelelő pillanatra vártam, majd meghúztam a ravaszt. Diadalittas volt a pillanat.

Megállok, hátraarc, kikerülöm a trófeaterem végét. Már 2 hete nem járok arra. A fenevad fejét nem kaptam meg. Csak egy fogát, de még egy fog is képes arra, mire a kitömött fejek nem.  Félek attól a fogtól, akár a nyakamat is szeghette volna, de nem tette. Szemembe nézett, nem félelem csillant meg szemében, nem egyáltalán nem, sokkal inkább szánalom. A pult, végre, de, nincs whisky.

Felkapok egy kabátot és egy nadrágot, elindulok az éjszaka közepén a legközelebbi boltba. Már ismernek itt, sokszor járok erre mikor már végképp nem tudok aludni. Elindulok a sötétben, nem értem miért kellett nekem sikátoros helyre költöznöm. Maradtam volna a külvárosban. Összébb húzom a kabátom, nem tekintek fel, egy ideje paranoiás vagyok. Pontosabban az Ő halála óta. Lassan úgy beszélek róla, mint egy emberről. Pedig nem volt más, mint egy állat.

Esett, jól hallottam. Belelépek egy tócsába, lenézek a vizes lábamra, még mindig a tócsában állok. Megcsillan a hold, a csillagok mind-mind ott csillognak a talpam körül. Megigéz a látvány, lejjebb hajlok.

Nem látom az arcomat, megérintem a vizet de, csak a gyűrűk válaszolnak.  Fordozódnak a csillagok, mintha csak táncolnának, a hold s a csillagok keringőt járnak a talpam körül. A látvány megigézet, zöld szememben visszacsillan az éjjeli keringő. Megriadok, hátrahőkölök, Ő néz velem farkasszemet s beleránt a vízbe. Ne, nem akarom, ujjait a nyakamon érzem, vaskos izmos ujjak azok, melyek éles fekete körmökben végződnek. Neki is zöld a szeme, saját magam látom benne, egyre közelebb s közelebb kerülök, már szinte az orromig ér tükörképem.

Mi történt? A lény már nem lény. Megváltozott, Én magam vagyok, mit elpusztítottam s hatalmamban tartottam. Vagy talán fordítva. Ő maga Tartott fogva s nem hagyott nyugodni.

A sárban fekszek, emberek vannak körülöttem. Érzem, haldoklom.