Gaben Blogja

Mélyen lent

Furcsa idelent, akárhányszor csak idekerülök, egyre több és több marad belőlem idelent. Számtalanszor estem le a sötét mélybe, sírtam idelent, éltem idelent s küzdöttem idelent. De most, most minden más. Most csak ülök, térdem mellkasomhoz szorítom, és csak billegek, kétségbeesetten billegek. Arcom koszos és maszatos a könnyektől, egy két helyen vérzek is, de ez itt már nem lényeg. Felpillantok a magasba, az a gyönyörű fény, mi odafönt vár engem, az a gyönyörű fény, csupán töredéke ér el hozzám, kevéske fény az mi leszűrődik a mélybe, mégis, annyira hívogat, annyira bíztat. Küzdjek még, megéri, meg kell tennem. De ez már nem az első alkalom, már küzdöttem elégszer, túl sokszor. Először, még nem tűnt olyan mélynek, először még könnyű volt, szívem tele volt bizalommal, hittel és reményekkel. Tudtam majd feljutok és jó lesz, minden rendben lesz, minden szép és jó lesz. Széles mosollyal és tágra tárt karokkal álltam a mélység szélén, velem szemben egy arctalan alak. Gyomorszájon vágott, majd mikor kiegyenesedtem, mellkason rúgott, így taszított vissza a fenékre. Akkor még nem bántam, újra próbáltam, és újra és újra visszataszított. Volt mikor béke jobbal várt, hogy aztán újra zuhanhassak lefele a sötét mélységbe, a fájdalmas egyedüllétbe. Próbáltam mindent, de belefáradtam, lelkem magányos, szívem megtört, testem elfáradt. Úgy döntöttem, maradok, képtelen vagyok újra megmászni, újra szembeszállni Vele, újra lezuhanni. Talán, az lenne az utolsó, vagy a sokadik próbálkozás. Nem tudom, de nem is akarom megtudni. Se erőm, sem motivációm nincs elég ehhez. Itt maradok, míg a sors mást nem szán nekem. Kivárom, míg megszűnök létezni, kivárom, hogy a kút maga alá temessen és az arctalan alak, talán majd elkészíti sírom, talán nem. Számomra ennyi, befejeztem.