Lüktet az ér a nyakamon, zihálok, már nem érzem a lábaim. Futok, ahogy bírok, menekülök minden erőmből, a tét nagy, az életem forog kockán. Erőm tartalékait használom fel, hangosan zihálok, lépéseim zaja visszahangzik a megannyi folyosón, hatalmas labirintus ez az egész, nem tudom honnan indultam és nem tudom hova tartok. Csak menekülök előle. De futhatok akármilyen gyorsan, elbújhatok bármelyik sötét sarokba, Ő mindig megtalál. Az izzadság már átitatta pólóm, a hajam csomókban lóg, pupillám kitágult, minden egyes kis hajszálér a testemben pattanásig feszült, a vérem száguldozik bennük, szívem hatalmasakat dobban a másodperc tört része alatt. Nem érzek már semmit, csak a félelmet, átjárta a lelkem, megszállta a testem. Kezeim remegnek, szemeim vérben forognak, agyam kikapcsolt, csak egyetlen gondolat zakatol benne, túlélni. De mégis mit? Mitől menekülök? Egy sötét alaktól, akit képtelen vagyok lerázni, aki mindig a sarkamban jár, aki ebben a pillanatban, pont abban a sarokban áll a hátam mögött, ahol elrejtőztem egy kicsit pihenni. Megfogta a vállam, s fülembe súgta:
„Miért futsz?”
Villámként hasított belém a rémület, a felismerés, végem. Minden elsötétedet, a szívem megállt, a szemem nem forgott tovább, lábaim nem remegtek a túlhajtottságtól, egyetlen egy csepp izzadság sem hagyta el a homlokom. Csend és sötétség az egyik pillanatban, a másikban fülsüketítő robajlás és vakító fényesség. A földön fekszem, egy hosszú fehér folyosón, az alak mellettem ül. Tisztán látom minden vonását, zöld szemét, barna haját, a hegeit, csalafinta mosolyát, mindent. Mintha tükörbe néznék. Felém hajol, és csak ennyit kérdez:
„Ez most mire volt jó?”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.