Kiapadtam, a világ mi bennem él, létezik, szinte teljes pompájában virágzik lelkemben. De a forrás, az éltető forrás, mi mindezt fenntartja, a végét járja. A hegy, mi minden élet bölcsője, a fények hegye, most feketén, otrombán ágaskodik ki a dzsungel közepéből. Az állatok betegek, a fák kiszáradóban. Jómagam a forrás mellett ülök, csak néha, egy kevéske éltető erő, egy kevéske víz csorog, épp annyira elég, hogy túléljük, míg újra hatalmas vízeséssé forrja ki magát. Hátam a kőnek támasztom, lábaim mellkasomig húztam s térdeimen pihentetem kezeim. Az eget bámulom, a tiszta kék eget, míg látom. Mert jön a vihar, a fekete, sötét mindent elfujtó vihar. Gondolataim optimisták, szívem pesszimista, lelkem megtört. Ihletem elszállt, múzsám elveszett, létem unalmas és szürke. Nincs mit tenni, elfogadom, élek, reménykedek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.