Egy apró vékony fehér szál. Vékony, sérülékeny és magányos! Több csonk, aranyszálak roncsolt tömkelege mered a világ felé. Mint a kócos, töredezett hajtömeg, úgy csomósodik előttem. Fejem az ölébe hajtom, a kis ezüst szálak újra összekapcsolódnak, gyenge kis szál köt össze minket, túl gyenge! A távolság eltépi, roncsolja. Szomorúan tekintek régi aranyszálaimra. A legrégebbit már elhagytam, csupán a forrás maradt mellkasom mélyén. A második még tiszta, csupán néhol hullott ki pár szál a legelsők közül, mit eltépett a fájdalom. A legújabb még erős, de nagy részét már kitépte. Nem szakadt a szál, tőből vitte el, minden kellett neki, de egy kis részt megtartottam, nem engedtem át neki. Ha erősen figyelem, azt a keveset, mi megmaradt, látok még szálakat, nagyon vékonyan feszülnek a semmiben, közte és köztem. Ő már rég eltaszított magától, csupán én ragaszkodom még. De a szál már pattanásig feszült. Nem kell sok, s örökre vége. Csak a heg marad, a szálak eltűnnek! Volt halvány remény, újabb arany szálra, újabb szemet gyönyörködtető csodára! De a szálról lekopott a festék, felfedte valós kilétét, a vas megrozsdásodott, megfeszült, s darabokra tört! Azóta csupán gyenge ezüst szálak értek célt. Hol több, hol kevesebb, de ezt mind eltépte félelmem, értelmem! Az igazi kincs, az arany szál várat még magára. Csak remélem, álmodom a napot, mikor meglátom, és Ő meglát majd. A csoda kirobbantja a régi romokat mellkasomból, szívem újra dobban s régi fényében tündököl majd, mindennél erősebb szálak, mik kötnek majd hozzá s Őt én hozzám!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.