Gaben Blogja

Várok, de mire? Telnek napjaim. Teljes szívemből, lelkemből, múlnak el a pillanatok. Újra magam vagyok, tiszta énem részét mutatom a világnak, nem bújok el, kitárulkozom. S közben bőszen keresem őt, de nyughatatlan vagyok, türelmetlen, magányos. Fáj az, mit mások oly könnyen megkaphatnak, csak egy kis szikrára van szükségük, egy halk sugallatra, mi sarkalja őket, mi hatja őket a másik megismerésére, közeledésére, szeretetére, szerelmére. Csupán egy kis szikra, érintés, pillantás elég nekik, s kezdetét veszi valami szép, jó és nagyszerű. Olykor küzdenek, harcolnak, hisz a szikra nem pattanhat ki kölcsönösen oly sűrűn, oly egyszerűen! Át kell adniuk magukat, meg kell osztaniuk szívük szikráját, szerelmük kezdetét, Vele! Irigylem őket, oly könnyen szerelembe esnek, oly könnyen kötődnek, hogy észre sem veszik magukon, fel sem ismerik. Majd csak idővel, vagy oly tettek sorozatával, mi felnyitja szemük, meglátják a ragyogást, mit párjuk szívében lángoló tűz keltett életre. Érzik a melegséget, a törődést, a szerelmet. Irigylem a törődést, mit kapnak s adnak, a veszekedést, mi után jobban s jobban szeretik majd egymást. Irigylem ezt a könnyedséget! Lehet hosszú idő telik el, mire találnak valakit, de lehet, hogy napok s órák is elegendőek számukra, hisz megtalálják Őt, ki feledteti velük szívük kihűlt porait s megkapják a szikrát, mi újra élteti őket! Nekem nem elég a szikra, nekem több kell, kell a mindent elsöprő felismerés, kell az, hogy ott, azonnal, azt érezzem, kell nekem, Ő az kit szerethetek, szívből, lélekből! Dühít, hogy képtelen vagyok feledni, képtelen vagyok eldobni, mit éreztem. Talán hosszú, magányos napok után, képes vagyok újra kezdeni. De az idő mi számomra oly fájdalmas, oly hosszú, mire szívem újra tiszta, ép, s régi fényében ragyog, olyannyira sokat követel, hogy csak fájdalmam táplálja. Vannak, akik megérintenek, képesek közelebb kerülni hozzám, de csak akkor és ott kellenek. Csupán egy kis szikra pattan elő a hamu alól, s amilyen hirtelen, oly gyorsan el is tűnik. Képtelen vagyok, másképp cselekedni, nem parancsolhatok szívemnek. Sokak, csak kalandot jelentenek számomra, sokakat, csak fizikai valóm érdekli, sokakat megbántok, akarva, akaratlanul. Néha saját hibámból, olykor csupán akaratom hiánya okozza a problémát, mit orvoslok idővel, s próbálom kijavítani azt a hibát, mi talán örökre rossz fényt vetít rám. Napról napra várom a pillanatot, s reménykedem, még létezhet Valaki, aki elhozza majd nekem azt a napot!