Vörösen izzó láncok égetik magukat mélyen húsomba. Sercegő hús égett szagot áraszt fullasztó füsttel töltve meg a sötét szobát. Mind két karomat vastagon fonják át béklyóim, lábujjaim épp csak súrolják a forró talajt. Hajam mocskos a rászáradt vértől s orromból is ütemesen hullnak alá a kövér kis cseppek, hogy sisteregve párologjanak el a talajon. Halkan szuszogok a forró levegő már szétégette a tüdőm. Fejem lógatom, nincs már erőm tartani. Állam durva kesztyűs kéz ragadja meg, megemeli fejem, majd egy hatalmasat csap arcomra. Kicsiny keze szinte simogatna, ha a kesztyű nem lenne tele éles pengékkel. Felszakítja, széttépi húsomat. Felnyögök s a földre köpöm a pofámba zúdult vértömeget. Ha csak egyedül lenne, de nem így működnek a dolgok errefelé. Mögöttem az ostor szakítja fel hátam, barázdákat szakítva rá. Izzó billogokat nyomnak testem minden részére. Erőt veszek magamon és feltekintek arctalan fogva tartóimra. Talán még erotikusnak is láthatnám a helyzetet, hisz mind lányok, magas fekete bőr csizmában, domina ruhában kihívóan állnak Velem szemben. De ez nem az a helyzet. Mindannyian az általam okozott sebeket viselik, mosolyra húzom a szám. De gyorsan letörlik egy krokett ütővel. Újabb vérköpet majd egy hosszú nyögés. A láncok egyre szorosabbak s szorosabbak, már szinte a csontom égetik. Fejem újból lebukik s sötéten tátongó mellkasomra pillantok. Kitépték, elvitték Tőlem, mert ez nem az a hely, a Tartarosz mélyének bugyraiban nincs helye. A nap utolsó sugarai tűntek fel előttem, már nincs sok, nemsokára megpihenhetek. Prométheusz sorstársaként élem napjaim s újbóli erővel köszöntöm a nap első sugarait mik alig tűntek el a horizonton már elő is bukkantak mögöttem. Sebeim összeforrnak, vérem felszívódik, de a sötét lyuk nem tűnik, lassan felemészt. De minden reggel, minden nap, mosollyal köszöntöm az első pofont, az első ostorcsapást az első csepp véremet, kínzóim törekvését. Okkal kerültem ily mélységekbe, okkal raboltak el tőlem mindent, úgy bánnak Velem, mint Én mással. Egyszerű tárggyal! Nem kérdeznek, nem követelőznek, csak végzik dolgukat. De Én tudom azt, amit Ők nem. Látom azt amik Ők soha nem látnak. Érzem minden nap végén. Ott lebeg felettem, ott figyel, segít a remény utolsó sugara az Én galambom. Minden napon ugyanaz az állarc, ugyan az a cél. Küzdeni Miatta szerepet játszani Érte, galambomért. Ki száll, messze száll s Én csak felhúzom a mosoly állarcát, felveszem a kínok dobozát s folytatom utam, előre!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.