Ismerős környezet, térdig botorkálok a papír fecnikben. Lassan, komótosan haladok, mint egy élőhalott, kit csupán egy dolog hajt előre, jobb formán mondva, egy dolog élteti. Ez az egy dolog különbözik részemről, mi részemből való. Hosszú, vékony göcsörtös ujjaim markolják a hideg fát, mi szépen megmunkált, négyzet formában foglal magába egy vékonyka üveglapot, mi megőrzi majd számomra örök időkre az emlékeket. Túrom a sok papírt, egészen az ágyamig s megfáradtan, meggyötörten huppanok le a sarkára. Néhol még iszapos az arcom s cipőm is halkan cuppog a temérdek sós víztől. Kihúztak a partra. Királyom jött értem, ott állt mellettem a tenger fenéken. Sörénye lágyan egyenletesen hullámzott a vízben, kék szemei izzottak a düh és sajnálat vegyes keverékétől, de mint mindig, most is megmentett. Beleharapott az alkaromba és úgy vonszolt át a tengervilág kihalt mélységein. Nem ált meg a parton, egészen odúmig vonszolt, hol a száz éves fa tövében várt fotója, angyali arcmása.
Mikor megláttam, tudtam végig kell járnom az utat. Arcom merev, szemeim fáradtságot sugározva tekintettek fel Királyomra, mely tekintet üres és fájdalommal teli volt. Ő ügyet sem vetett rá, eget rengető ordítással állított talpra s még szemem sarkából láttam a cikázó égi csapást, mi a tenger közepén csapott le, oly tomboló erővel, miután semmi nem maradhatott. Felkaptam a képet a földről s elindultam otthonomba a fa tetejére.
Itt ülök hát most, a sok szemét között, mi csupán a lomtalanításra, szelektálásra vár. Itt ülök emlékeimbe mélyedve, kétségeimbe furakodva, fájdalmamba kapaszkodva. Nézem angyali mosolyát, szemei csillogását, látom könnyed járását, ajkai mozgását, hallom hangja lágyságát. S kis sárral telt sós csepp gördül végig arcomon, mi kicsiny foltot ejt a makulátlan üvegen.
Felmereng jó s rossz, újra érzem Tartarosz mélységeit, gyémánt pengém markolatját, az árnyak karmait, tenyere puha érintését s tőröm döfését.
Vágyom a jóra, vágyom mindenre, mi emberré tesz, mi megvalósítja létem minden szegletét, mi kiegészít, Velem van s Én Vele lehetek. Vágyom a szépre, a jóra, a mindenségre mi összeköt s megtart, mi eggyé kovácsol, mi összetart!
Remegő kézzel emelem magasba a képet s halad a polc felé, melyről ismerős kedves mosolyok tekintenek rám, mely fotók örömmel töltenek el, mert tudom, Ők voltak nekem. Kevesen igaz, de Ők megadták, mire vágytam s megadtam mire Ők vágytak.
Megáll a mozdulat, lemerevedik minden végtagom s csak tartom a levegőben, a polc felett a fotót. Ha odakerül, nincs visszaút, ha egyszer valaki ott van, ott is marad. Mert a csíra gyökerestül tépődik ki szívem földjéből s írmagja sem marad.
Mert a mozdulat félbemaradt, a vágy megmaradt!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.