Gaben Blogja

Mély lélegzet, mélyre ható, hosszú lélegzet. Lecsukom szemem, s mély lélegzetet veszek, átáramoltatom az egész testemen.  Mellkasom magasra emelkedik, lassan egyenletesen hullámzik a mellkasom, eltölti testem a friss Oxigén, az éltető levegő. Szívem dobbanásai kihagynak, mellkasom megemelkedik, dobban egy nagyot, lesüllyed dobban egy nagyot. Átveszi légzésem ritmusát, lassan be, megtartom, hagyom, hogy tüdőm dolgát végezze szabadon, lassan. Megvárom a dobbanást, majd kiengedem mi felesleges s dobbanás. Szemeim csukva, elmém üres, szívem meg megdobban. Ujjaim finoman játszanak a láthatatlan zongora billentyűin, lelkem dalát játsszák. Így állok én a viharban, mint egy szobor mit egy ormótlan kastély tetejére száműztek így állok váram erkélyén, békében a természettel, sorsommal. Beletörődve mindenbe mi jön, beletörődve a múltba, mi volt, s a jelenbe mi történik. Az esőcseppek könyörtelenül csapkodják arcomat, mint ezernyi apró pofon, de nem teszek ellene, elfogadtam nincs mit tennem. Állok hát dacosan, mint a száműzött szobor, mint kit büntet a világ. Hallgatom szívem dobbanását, lelkem dalát, a villámok zaját s várok. Várok a kézre, mi markomba csusszan, mi átkulcsolja magát karomon. Ujjai ujjaimba fűződnek, s a kar tulajdonosa vállamra hajtja fejét s közös dalunk komponáljuk. Közös dalunk mi összeköti szívünk, s egyszerre dobban a két szív, ujjaink külön billentyűkön játszanak, de egy zenét alkotnak. Álomkép csupán, nem tudom, de már nem jár a pofon. Arcom hűs szellő simogatja, napsugarak lágy melegsége járja át testemet. Szemeim őt figyelik, hajzuhatagát, melyet lágyan lenget a vihar utáni szél, bőre szépségét, szíve melegségét. Szájam mosolyra húzódik, kezem megszorítja kezét s homlokára gyengéd csókot lehelek majd figyelem, az éledező világot!