Apró pont.
Minek nevezhetném ezt az egészet? Lerágott csont már mind, mi ilyenkor forog körülöttem! Hiába is írom le számtalanszor, hiába is sírok összetört szívem felett. Felesleges erőfeszítés. Próbálom taszítani, kizárni az egészet. Dühít minden, úgy érzem kis pont lettem az élet univerzumában. Elhanyagolható kis valami, mit az ember még pillantásra sem méltat. Félek most mindentől, ki akarok törni, feledni s újrakezdeni! De erőm fogytán s a burok melyben összekuporodtam nem enged! Körbepillantok, csak múltbéli képeket látok. Összedőlt világok, romokban hevernek, menekülő alteregóim s sötét alakok mindenhol. Tudom, van ki fülembe súg, ki segít s velem van, de nem irányít. Most szemeim szorítom össze, s minden erőmmel a csöndet fürkészem füleimmel. De a csend fájdalmas s üres. Minden elhallgatott, egy nesz sincs közel, sem távol. Ordítanék de hiába, torkom néma üvöltésben tör ki. Kétségbeesetten próbálkozom hangot adni kétségbeesésemnek, mind hiába, képtelen vagyok üvölteni, felugrom s börtönöm átlátszó falának esem. Ütöm, egyik kézzel, majd másikkal. A burok csupán hullámzik az emlékképeken. Tébolyult tekintettel nézek fel, üvöltésem hangtalan, ütéseim zajtalanok. Csak hullámzik, szüntelen hullámzik. Érzékeim kikapcsoltak fájdalmam lénytelen. Üres semmiség az egész. Végül néma megtört zokogásban török ki. Térdre rogyok, s homlokom börtönöm hideg oldalán pihen. Kinyitom szemem s az Ő arca tekint vissza rám. Mosolyog, mint mindig, de ez most más, tekintete éget mosolya dühít. Az Ő emlékképe is megremeg, s öklöm hangosat robajlik, vérem kifröccsen a falakra, s hangom visszhangzik:
Tűnj innen!
S a burok fala megreped!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.