Ments Meg!
Boldogan lépdelek hazafelé, körülöttem a világ nyüzsög, éli mindennapi életét. Emberek rohangálnak fel s alá, problémáik elől, vagy talán az után. De én csak lépdelek vidáman előre, arcom melengeti a nyári nap, fák lombjai alatt haladok el. Fénycsíkok szűrődnek át a lombkoronán, madarak csipognak a levelek között. Vidám játékot játszanak, magukkal s egymással. Kérdezz felelek szerűség, talán, nem tudhatom, de látszik, nagyon szeretik ezt a furcsa, embernek nem való, de nekik annál szórakoztatóbb játékot. Megállok kicsit, figyelem a tájat, mennyi ember, megannyi gond és baj. Talán, ha néha csak egy kicsit állnának meg és gondolkodnának el, egy kicsit gondolnának bele a semmibe. Próbálnák meg kiüríteni elméjüket és csak a jelen pillanatra koncentrálni. Hűvös szél borzolja fel hajam, majd hirtelen jéghidegbe csap át, hátam minden egyes szőrszála égnek ál, mintha csak jégcsaphoz kötöttek volna. Megborzongom a hideg szélben, összerándulok, szélárnyékot keresve a fa mögé bújom. Mégis itt is olyan hideg van, mint a járdán azelőtt.
Kinézek az útra, a nap nem süt már, koromfekete felhők takarják el az eget, s vele együtt a napot is. Mi képes ilyenre? Egy pillanat volt az egész, rés nyílt a felhőtömegben, egy fénycsík ereszkedett le a földre, majd egy pont, egy kicsiny, apró fekete pont zuhant le a felhők közül a földre. Hatalmas robbanás rázta meg a talajt, a gyomrom beleremeget, szívem a torkomban dobogott, futni kezdtem a fénycsík felé, nem törődtem a szúró érzéssel a tüdőmben, mi a levegőt vette el tőlem, szépen aprólékosan. Mire odaértem már megannyi embert állta körül a krátert, a fénycsík eltűnt. Nem mertem közelebb menni, nem éreztem semmit, sem ijedtség sem kíváncsiság nem volt bennem, csupán álltam s néztem az embertömeg hátát. Vártam történjen valami, de semmi.
Érzékszerveim kikapcsoltak, mindenem kikapcsolt. Csupán egy halk suttogás hatolt belém, hívott magához.
Eme lágy, érzéki hang késztetett a járásra, közelebb sétáltam, az embertömeg elállt előlem. Szétnyíltak s a kráter széléhez engedtek, kezem remegett, testem minden porcikája zsibbadt. Izzadtság folyt végig arcomon. Lepillantottam a lyuk mélyén fekvő testre, gyöngyházfényű ragyogás tört fel lentről, egy kéz nyúlt felém.
Sikított a fény, s minden elsötétedett, már csak a hangja csengett fülemben!
Ments meg!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.