Gaben Blogja

Így a mai estére az utolsó egyik régi szerintem szép novellám:

Születés

Élek még, legalábbis azt hiszem. Felkapom fejem, és a sötétet fürkészem. Milyen naiv is vagyok Én, mit is látnék, csak azt látom, amit eddig, sötét és sötét. Úgy takarja, fedi szemem, mint egy jóságos anya ki óvja, védi gyermekét széltől, naptól, esőtől. De most van valami, egy fénycsík suhan a sötétben majd 1 pontban koncentrálódik. Kis fényes pontocska. Lebeg a sötétben, félek tőle, egyre nagyobb és nagyobb lesz, nem tudom most jön-e felém vagy csak nyeli el a sötétséget. Talán is-is nem tudom.  De mégis itt van előttem kinyújtom kezem de nem érintem meg, félek tőle, szinte remegek nem tudom eldönteni mit akarok. Nem érek hozzá meg se mozdulok, nem is kell. Megmozdul a fény maga. Lehet Őt is ide küldték. Talán magától jött, talán értem. A Fény eléri a kezem eltűnik a kézfejem, majd a kezem majd mindenem. Végül Én magam vagyok a fény. Ordítok, teljes torkomból ordítok. Valaki megfogott, a nyakam szorongatja. Hatalmas ez a valami azt hiszem Ő is ember. Legalábbis a kezei. Fáj ez az egész, nem tudom mi de fáj, de érzek is valamit amit már rég nem éreztem. Szeretet, hatalmas mindent leküzdő szeretet. Elférek mind a két kezében, hát ilyen kicsi lennék? Nem, nem vagyok kicsi. Kinyitom szemem s felejtek mindent mi voltam egykoron. Kik ezek itt, mit akarnak tőlem? Engedjenek el nem akarom, hogy ezt tegyék velem. Ordítok, ahogy csak tudok, de miért is? Rám raknak valamit, finom és puha de nem törődök vele. Visznek valahova, de hová nem akarom, rakjanak le. Odavisznek valakihez, ki ez vagy egyáltalán mi ez?

Ránézek és elhallgatok, nem bírok megszólalni, csak tátogok. Szerintem mosolyog, igen mosolyog. Érzek iránta valamit, kötődök hozzá, szorítja szívem a szeretet. Kinyújtja hosszú ujját s én megfogom azt egy kezemmel.

Sír s nevet egyben ez a valaki, szeretem Őt, tudom. De ki lehet Ő, mit akar Tőlem?

- Szia Kis Idegen. Én vagyok az anyukád Kicsim.