Várok
Gondolom már Te is jártál úgy, hogy elgondolkoztál, az elméd messze szállt, mindenfele. Visszaemlékeztél régi szép és kevésbé szép dolgokra, majd elszálltál a ködös és titokzatos jövőbe, úgy mond álmodoztál? De olyan is volt már, hogy agyad kikapcsoltad, nem járt semmi a fejedben, csak néztél, mint aki nem él? Ismerős érzés? Nekem igen, nagyon is. Lehet, úgy látszik, jelen vagyok, de már rég elhagytam a testem, csak cselekszem nap nap után, álmodozom, de képtelen vagyok élni. Erőm egyre csak fogy, túl sok a követelés, túl kevés a jutalom. Lényegtelen, hogy hosszú táv után lesz majd csupán jó, vagy már rögtön abban a pillanatban, nincs semmiféle jó. Apró örömök, miket élvezni már képtelen vagyok. S most újra csak álmodozom, reménykedem, elveszek. Képtelen vagyok kilépni a saját világomból, csupán már csak az a világ az egyetlen mi megfelel nekem. A valóság rideg számomra, rideg, kegyetlen, nehéz és véges! Nem érzek, se fájdalom, se vidámság, semmi sem a lényem része, minden csak van, csak körülöttem lebeg, minden érzés, minden vágy, de sosem csapódnak belém, soha sem érnek el, járják át lelkem, uralják azt. Várok. Minek, Kire, Miért? Csak ne legyen túl késő…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.