Utolsó Lélegzet
Utolsó lélegzet, mélyre szívom, kiélvezem minden egyes másodpercét, sokáig szívom, mélyre megy. Testem megtelt, többre nem vagyok képes, nem akarom kiengedni, de meg kell tennem, szép lassan, eresztem, a világba engedem, utolsó leheletem. Hosszan, elnyújtva engedem ki, már nincs sok hátra. Egy dobbanás, a pupillám tág volt, most apró fekete pont a zöldes barna szivárványhártya közepén, tekintetem üvegessé merevedik. Lelkem áll a test mellett. Rázza a fejét, egy pillanatra, a tudat találkozik a tudatalattival. Lelkem elmosolyodik, majd az égbe pillant, várakozik, de nem történik semmi, a mosoly lefagy az arcáról, majd a mélybe néz. Semmi. Leülök a testem mellé, megfogom a kezem, tudom még nincs vége. Hirtelen összerándulok, majd megint, távoli hangok visszhangzanak a fejemben. Talán mégis ennyi lenne? Sikerült, oda kerültem ahova való vagyok. Újabb rándulás rázza meg a testem, de most érzek valami bizsegést. Ilyen érzés hát valóban halottnak lenni? De ez már fáj. Fáj az oldalam, a fejem, és az egész testem remeg. Fázok, kábult vagyok, és fogalmam sincs mi történt. De egyet tudok, még élek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.