Gaben Blogja

Újra az asztalnál

Újra leülök az asztalhoz, lehunyom a szemem s megkezdem az utazásom a múltban. Egy ismerős arc, egy tündéri tekintet, de a szalag, az emlékem film szalagja megégett megfakult. Szép lenne, de nézhetetlen, tűrhetetlen, javíthatatlan, kukába vele. De hiába, újra s újra feltűnik, mélyebbre kell utaznom. Tovább mélyedek elmém rejtelmeiben, a külvilág megszűnik létezni, csak én vagyok, barangolok, zuhanok mélyebbre. Minden csendes és sötét, Én pedig csak zuhanok, elmém rejtekébe, igazi otthonomba. A zuhanás kecses földet éréssel végződik, finoman érkezem a földre, szinte lebegve érintkezek a talajjal. A dzsungel mi szívemben és lelkemben él egyaránt, nyújt számomra békét, megnyugvást. Hatalmas fák nyúlnak az ég felé, a nap sugarai néhol áttörnek a lombkoronán, fényösvényt nyitva a föld felé. Az állatok hangosan élik minden napjaik, de érzik, hazaértem. Mind a barátom, s barátként üdvözölnek. Itt él mindközül a legnagyobb, kit azért hoztam létre, hogy kapocs legyen, az igaz világ és a saját világom között. Ő az ki lelkem testesíti meg. A csodás állat elém áll, sörényét megrázza s mancsát a lábamra helyezi, letérdelek mellé és homlokaink összeérintésével üdvözöljük egymást, percek telnek el, míg újra egy síkra kerülünk. Majd megtúrom sörényét, megpaskolom a hátát. Kiegyenesedek, és kunyhóm felé tekintek, az öreg viskó kívülről jó állapotban van, de tudom, bent hatalmas a káosz. A tisztás közepén álló hatalmas fa tetején helyezkedik el, körbenőtte már a fa, szinte a részévé vált a házacska. A felvonóhoz lépek és elindulok a házba. Oroszlánom már fent vár, egy fényképet rágcsál, ami a falról esett le. A padlón mindenfele filmszalagok, képek, szavakkal teleírt papírok. Megtalálom a felvételt, mit megpróbáltam kidobni, halk kacaj szűrődik ki a dobozból, és gyengéd melegség önti el a kezem. Egy gyengéd mozdulattal kihajítom az ablakon, utána se tekintek, megkezdem a pakolást. Mindent kihajítok az ablakon, emlékek, érzések, minden kifele, oroszlánomtól nagy nehezen elvettem a képet, összeragasztottam és kiraktam a polcra, azon kevesek mellé, akik megérdemelték a kihelyezést. Egy barna szempár, fekete haj, és angyali mosoly került ki a polcra, névtelen boldogság. A falra tekintek, most üresen áll a portré helye, senki nem integet vissza, senki nincs ott Velem. Újra rend uralkodik, tiszta papírok, üres filmszalagok és hangtalan dobozok rendben a polcokon. Megrázom a fejem, visszatekintek a szempárra, majd kiugrom az ablakon. Beesteledett, s hatalmas máglyán égnek el az emlékek, a filmek a fotók. Fehér füst száll az égbe, hogy odafent teljesen semmivé váljon. A telihold fénye bevilágít a szobába, függőágyamon fekszem, jobb kezem lóg, s oroszlánom sörényét túrja, elmélkedve tekintek fel, a csillagok jelenléte megnyugtat, elálmosít. Lehunyom a szemem, újra a szobámban vagyok, ülök az asztalnál, de már tiszta fejjel, ülök, mosolygok, továbblépek.