Öntudat, önismeret, énkép. Próbálok magamba nézni, túllépni magamon, visszatekinteni és megtudni mi van bennem. Mi az, mi mélyen bennem van? Csak a szokásos, barátok, család, arcok, emlékek, boldog pillanatok, szomorú emlékek, fájdalmak, bánat, csalódottság, elveszettség, céltalanság. Látom mind, itt áll előttem. Félnem kellene, örülnöm kellene, sírnom kellene. De én csak állok és bámulom mindazt, mit magamban látok. Képtelen lettem reagálni, nem érzem a fájdalmat, a csalódottságot, az örömet, békét, nyugalmat. Érzek még egyáltalán? Érezhetek még egyáltalán? Röhej, az egész röhej, csupán egy vágyam van, tombolni, pusztítani, az alkotás öröme elszállt, az élet szépsége megfakult, a világ csodái eltörpülnek mellette. A jövőm sötétebb számomra, mint eddigi életem során bármikor. Nincs fény, mi vezérelné utam a sötétben, nincs csillag az égen, mi mutatná az irányt. Meg kell találnom a csillagom, meg kell találnom a fényt az életembe. Küzdenem kellene, de jövőm sötétebb számomra, minden eltűnt, minden véget ért.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.