Tanácstalanul állok lelkem tükre előtt. Mit kellene látnom benne? Képtelen vagyok bármit is formálni, képtelen vagyok elképzelni, mi is lesz. Állok az üres tükör előtt, néha látok valamilyen elmosódott képet, de képtelen vagyok, éles, határozott körvonalú önképet megjeleníteni. Néha olyan, mint amikor a TV-ben keressük a csatornát, csak színek és furcsábbnál furcsább alakok zsivaja jelenik meg. Olykor olykor kitisztul valamennyire a kép, de csak azért, hogy utána még inkább kuszább képet adjon. Tanácstalanul állok előtte, hátat fordítok neki, mögöttem senki, egyedül vagyok, hiába is nézek szét, nem találok senkit. Megfordulok és tovább bámulom a tükröt, sikerülnie kell. Egyszer csak sikerül egy erős képet létrehoznom. De ilyen tükörben nehéz. Tele repedésekkel, fekete foltokkal, vérrel. Sokszor repedt már meg, sok kis hajszálér s most egy hatalmas repedés, hasítja ketté az egészet. A sebeim még mindig nem gyógyultak meg, öklömből folyamatosan csöpög a vér, nem kellett volna beleütnöm, nem kellett volna túl hamar éles képet alkotnom. Volt egy jövőm, de összetört. Elveszett vagyok és senki sincs, aki vezessen, térde roskadom a tükör előtt. Nem könnyezem, száraz vagyok akár a sivatag. Üres tekintettel pillantok újra a tükörbe, reménykedve kutatom a megmaradt ép részt, imáimba foglalom egyetlen kívánságom. Egy szempár, egy szempár mi megmenthet, mi reményt adhat, mi lelkem tükrét újra meggyógyítja, újra eggyé forrasztja.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.