Gaben Blogja

Az ember mindig is egy furcsa teremtmény volt. Számtalan példa mutatja többszínűségünk, számtalan jó és rossz példa, mit egyesek oly szívesen viselnének míg mások könnyű szerrel dobják el azt az ajándékot mi nekik megadatok! Nem veszik észre mi a szemük előtt van, nem látják a fényességet, nem érzik az a szeretetet, mert elvakítja eltompítja őket pillanatnyi bánatuk, dühük, vagy befolyásolhatatlanságuk. Felbecsülhetetlen érték áll a szemük előtt, mi felbecsülhetetlen erővel párosul! A törődés ereje, a szeretet, hit, elfogadás áll előttük, maga a tiszta szerelem, mégis könnyű szerrel dobják el, sértik meg, törik össze! Ezért vagyunk talán emberek, hisz semmi sem tökéletes, de mégis, ha belátjuk mit tettünk, miért nem vállaljuk utána a következményeket? Miért nem éreztetjük vele szeretetünk, miért nem imádjuk, esedezünk bocsánatáért? Próbáljuk kijavítani a hibát, befoltozni a sebet, összeragasztani a darabokat. De mi egyszer megszakadt, mit egyszer összetörtünk milliószor jobban kell óvnunk, védenünk, ápolnunk, az újabb balesettől! Mert a heg meglátszik, a ragasztás, megmarad, a karc, karc marad! Mégis miért van az, mikor mindennél jobban vágyunk a szeretetre törődésre, együttlétre? Nem részesülhetünk belőle, csak külső szemlélőként, egyedül ülünk egy üres szék mellett, mire reménykedve pillantunk, hogy majd talán egyszer, mi is azt tesszük, mit mindenki más körülöttünk! Soha nem szabad feledni az időt, mit nélküle töltöttünk el, s imádni a pillanatot, mit Vele tölthetünk el! Csak az elmúlt idő képes megmutatni értékét a jelennek! Legyünk emberek, hibázzunk, éljünk, de vállaljuk hibáink, bocsássunk meg magunknak, utána mindenki másnak, s lássuk be, a szerelem mindennél erősebb, ha szívből, lélekből jön! A szerelem adomány, áldás és átok, Te tudod, hogy használod!