Gaben Blogja

A sós víz párája tölti be tüdőm. Apró szemcsés homok pereg le a lábamon a felcsobbanó habos tengervíztől. Csak bámulom a horizontot, a soha le nem nyugvó napot. Jobb kézfejem királyom fején pihen, így kettesben bámulunk a végtelenbe. Fényes nappal van, de a csillagok magasan az égen vándorolnak. Milliárdnyi fényes pont borítja be az eget. Én még sem látom őket, az összesség csak egy arcot tár elém. Csak az Ő arcát látja szemem. Csak az Ő illatát érzi orrom, lágy hangját suttogja a szél, mennyei érintése vérem forrása. Álmom s létem csak az Övé. Minden leheletem, pillantásom, álmom az Ő világa. Könnyeim cseppjei töltötték meg a tenger világát. Minden csepp arcának egy mását vitték magukkal. Csak állok ott tengerem küszöbén, s bámulom angyali vonásait. Barátom velem van, egy percre sem hagy el. A kunyhóm magányosan pihen fám tetején, visszavár. De nem mehetek.

Az barázdás kéz megpihen a vállamon s koppan a göcsörtös bot a puha földön. Oda se nézek, tudom ki tért vissza. Majd lendül is a bot, de nem felém, a horizont egy pontjára, melyet eddig fel nem fedeztem. Bánatom legmélyebb bugyraiból ránt ki a mozdulat, mi befejeződik, mikor a horizont apró pontja megpihen az öreg botjának hegyén.

Szempilláim sűrűn teszik dolgukat. Az öregre tekintek, ki most kisimult arccal ránctalanul néz zöld szemembe s Én tekintek a sajátomba.

Nagyot bólint az öreg s lök egyet rajtam a tengerbe. Nem értem gesztusát a horizont apró pontja, a saját korai visszatérésem s most ez. Hátrafordulok, de az öreg nagyot lök rajtam a botjával. Bár derékig gázolok a vízben, s az öreg átveszi a helyemet, majd hesseget bentebb. Rájöttem hát, ússz, Te Szerelmes barom, ússz! Hozzá!

Apró fénypontok, fényesebbnél fényesebb összesség. Mindenségük tükröződik üveges szemgolyómon, megannyi pont, megannyi forma, milliárd számmal lepik el az égbolt minden szegletét. Örökös éjszaka foglyaként heverek a fekete földön. Merev testtel bámulok a végtelenbe, életem minden forró cseppje elhagyta már testemet. Ahogy a világ élete is elszállt már. Az árnyak eggyé váltak környezetemmel, uralják azt, irányítása kicsúszott kezeim közül, mint a tör, mi mellkasomból ágaskodik az égbe. Pengéjének töve még épp megtöri a hold fényét s arcomra vékony holdfénycsíkot vetít. Elmém halott testem rabja, hiába száradt ki mindenem, szemeim töretlenül vetítik a világ sötét csillagokkal teli képét tudatomba. Sötét ürességbe süllyedtem, sötét sarokba kuporodva bámulom kelletlen látképem. A végtelen kietlen tájon sem élő sem holt nem bontja meg az egyhangúság töretlen örökkévalóságát. Csak egy sziluett lebeg messze, hullámzik a horizont világában, apró kiszögelés, egy öreg ismerős csupán. Ki egy-egy utam végeztével, mint törődöm nagyapa tart felém. Örökkön örökké utamban járva, figyelve cselekedeteim, minden lépésem az ösvényen. Szinte már várom Őt, félúton már tudom. Közeleg. Hisz sziluettje egyre tisztábban s tisztábban dereng fel a messzeségben. Felém hajol az öreg ismerős arc. Megrázza fejét, majd nagyot sújt oldalamba. Villámcsapásként rezegtet meg a rücskös bot érintése. Egész testemen keresztül fut a fájdalom. S szemhéjaim gyors összerándulása, könnyel töltik meg szemem felületének minden szegletét. Az öreg elmosolyodik. Gyűlölet szikrája pattan ki szememből felé, mik, mint fuvallat érnek célba. Újabb találkozást eredményezve botjával, majd szemhéjaim szinte az Ő parancsára végzik feladatuk. Átlép felettem, majd, mint egy súlytalan valamit úgy emel a magasba, fejem oldalra buckázik. Megvető pillantást vet Rám, érzem, tudom, ki se mondta, de tudom mit akar.

 Legalább küzdhettem volna!

Újabb gyűlöletet szít bennem, de meg se várja, hogy foganatosítsam azt, könnyedén egy közeli fának veti hátam, s leül mellém. Törökülésben ül mellettem, botját maga előtt támasztja azt a pontot bámulva a földön, ahol az találkozik a halott földdel.  Tekintetem a horizontot pásztázza, csupán szemem sarkából látom az öreg tépett ruháit, ősz haját s göcsörtös botját. Épp csak egy részét látom a bal csuklóját díszítő kicsiny vágást. Feldereng a határ, valami megindult felénk, a nap első sugarai gyorsan közelítenek. Parázsló pusztítást végezve a halott tájon, már-már a félkör dering fel mire hozzánk elér a napalm erejű pusztítás. Hajam borzolja a menetszél, lángok nyaldossák testem egészét. Így ülünk ketten, Én a halál nyugalmával, a Vén az idő és a bölcsesség nyugalmával. Egész világom lángok martaléka. A végtelen robajló pusztulásában, mint főnix hamvaiból születik újjá paradicsomom. Az apró szemcsés tengerparti homokot finoman mossa le talpamról a tenger hullámzása. A nap magason fenn jár gyengéden simogatva arcomat. A tenger halk robajlása nyugtatja füleim. Az Vén halk dudorászása a madarak énekével versenyez. Kórusban játsszák az élet dalát. A lágy homokon hatalmasat koppan az öreg botja. A rezonancia hulláma átjárja testem, tengerem, erdőm, állataim. Ujjaim összerándulnak. Szempilláim találkoznak, lábam megrándul, tör rezonál. Mellkasom megemelkedik. Puha dús sörény ér az arcomhoz. Végig simítja s elhalad mellettem, majd bolyhos farkával arcon csap, hogy aztán hatalmas fejét lábamon pihentesse. Az állatok királya előbújt rejtekhelyéről. A Vén öreg ismerősként kacsint rá, oroszlánom fenséges üvöltéssel köszönti. Már csak én fekszem mozdulatlan, az egész körülöttem él, mozog, lélegzik. Mint a falióra, mi csak a mesterkulcsra várt, hogy újra felhúzzák s folytathassa útját az idővel. Nincs bennem szikra nyoma sem, mi képes lenne rábírni arra, amit tennem kellene. Megunta a Vén s kérges tenyere hatalmasat csattan arcomon. A pofon újabb villámcsapásként hat egész testemre, eldőlök s hatalmas sóhaj hagyja el tüdőm, hogy érezzem a tör hideg pengéjét mélyen mellkasomban. Hangos nyögéssel felülök. Szemeim pásztázzák világom, a Király sörényébe túrok, csak hogy erőt vegyek magamon. Farkával újabb csapást intéz felém, de most bátorításként hat rám.

Élek már.

Ujjaim a markolatra kulcsolódnak s lassan, hogy utoljára fájjon még, kihúzom a gyémánt pengét. Fekete szurok csöpög le, ahogy fedhetetlen pengéjéről folyik le a szenny mi bennem él. Sisteregve fekete füstként oszlik el a homokos földet elérve. Utoljára megcsodálom szépségét, még mielőtt a szél apró szemcsénként tova nem fújja. A Vén helyeslően bólogat s figyeli, ahogy törökülésbe, kísértetiesen hasonló pózba helyezem magam. Majd mélyen a szemembe néz.  Jön amit a leginkább útálok, a szemrehányás. Mélyen zöld szemembe tekintek, tükröződik belőlük az öregség a meggyötörtség a tapasztalat a fájdalom. Újra látom az Ő arcát, érzem ajkai érintését, biztonságot nyújtó ölelésének fájdalmas nyugalmát. Majd lecsap a villám a tengerbe, s arcomon újra ég a görcsös kéz lenyomata. Fájdalmasan dörzsölöm borostás arcom durvaságát s sziszegek mellé. Ennyi pofont. Tudom, ki se kell mondania! Mellkasom felszabadítom felsőm rabságából, nincs sok dolgom, a tátongó lyuk sötétsége még ott uralkodik. A Vén rázza fejét, majd tenyerével elfedi a lyukat, mind a két kezét használja, most nagy a lyuk. Furcsán, puha, meleg s nyugtató most a tapintása. Majd egy dobbanás, s újabb dobbanás. Érzem ereimben a sóvá vált vér, újra megindul útjára folyik az élettel teli nedű. Mellkasomból megindul a vörös arany, végig fut vállaimon le egészen az ujjbegyeimig. Szétárad egész testem területén. Királyom finoman beleharap combomba, majd végignyalja a sebet érdes nyelvével. Pezsegve forrnak be a sebek, hogy hegeket hagyjanak combomon, emlékeztetőül. A Vén leveszi kezét mellkasomról, látom szívem minden dobbanását, a seb nem forrt be. Rám vár, hogy befejezzem azt, amit Ő elkezdett. A választás előttem, Mindketten figyelik döntésem. Ez az Én döntésem, Ők nem avatkoznak közbe, nem döntenek helyettem. Jobb markom megtöltöm homokkal s szívemre dobom azt. Megkeményedik s erős burkot alkot rajta. Királyom visszahajtja fejét, a Vén rezzenéstelenül figyeli mozdulataim. A penge apró csillogó szemcsés maradványai megragadtak tenyeremen. Rákenem páncélomra, s gyémánt fedi át minden apró részletét. Királyom felemelkedik, majd megnyalja a heget. Érdes kaparó érzés, majd a heg beforr csak még egy utolsót csillan a nap fényében védelmem, páncélom.

A kérges tenyér most vállamon pihen, az Öreg útra kész, s már sétál is botjával a tengerpart mentén a messziségbe, hogy ott várjon, utam elején s elindítson azon, hogy követhessen majd!

Felpattantam élettel teli lábaimra, ereim megduzzadnak a mozdulattól s furcsán megcsillan bennük a gyémántpor. Királyom sörényébe túrok ismét s tekintetünk találkozik. Ő az Én társam. Együtt indulunk kuckónk felé, visszatérve lelkem világába, a kis fa tetején épített kuckómba. Életem részével, életem végével s az új kezdettel. 

 Hideg gyémánt penge csillog a holdfényben. Markolata durva és munkálatlan. De görcsösen markolom. Küzdök az érzéssel, a félelemmel. Árnyak járnak körbe-körbe körülöttem, kántálják undok idegen nyelvezetük bélforgató igéit. Kígyónyelvük élesen csattog a fülem mellett. Verejtékem csorog le a homlokomról. Próbálok ellenállni, kitartok a végsőkig. Ellenük fordítom fegyverük s szaggatom széjjel éjsötét köpenyük, a penge tiszta, gyöngyházfényű marad, jelét sem mutatja, testeket kaszabol keresztül. Minden izmom remeg, égnek az ízületeim, de küzdök, kitartok Érte. Emlékképe új erőt ad, hisz végig ott volt Velem, mikor még a Tartarosz mélyén sínylettem napjaim. Karjaim nyomát viselik tüzes láncaim béklyóját. De a sebek begyógyultak, megmásztam a falakat, kitörtem láncaimból s már időtlen idők óta küzdök idefent a múlt árnyaival. Már idejét sem tudom, mikor láttam utoljára ragyogását galambomnak, de élesen élt bennem minden emlékének, minden érintésének érzése. Mozgattak, vittek előre az emlékek! Vitt a tudat, Velem van! Az árnyak csak jöttek s jöttek köröttem keringve tépték ruhám, bőröm. A szél feltámadt az árnyak elszálltak s gyöngyházfény borította be a tájat. Nem láttam a fénytől, szemeim a fénytől kezeimmel védtem, még mindig szorosan markolva pengém. Térdre rogyasztott a szél és a fény ereje. Majd egy puha kéz tapintását éreztem csuklómon. Átpillantottam kezeim takarásán s megláttam Őt, galambom. Az árny alakok mind elmenekültek, s csak mi ketten léteztünk a holdvilágban. Szemem megtelt könnyel, a megnyugvás, a szépség s a világ minden szeretete árasztott át. Finoman megfogta a pengét tartó csuklómat s lassan leengedte, észre se vettem hova vezet. Éles, hideg érzés árasztotta el testem, könnycsepp gördült végig arcomon, lecsöppenve pengém markolatára, lemosva a kis kicsordult vért. Letekintettem mellkasomra. Szívem alig dobogott újra, alig vette át régi helyét, most kettészakadva tátongott mellkasomban. A világ minden fájdalmával tekintettem fel Rá. Szám csupán egy kérdést tátogott. Miért? Galambom csak lassan megrázta a fejét, finoman megsimította arcomat majd tovarepült, ott hagyott a semmi közepén, pengémmel a mellkasomban az árnyakkal körbevéve megsemmisülten hevertem a semmi közepén. Kígyónyelvek nyaldosták meleg vérem minden cseppjét, s könnyeim sós vizét. Vége.

Vörösen izzó láncok égetik magukat mélyen húsomba. Sercegő hús égett szagot áraszt fullasztó füsttel töltve meg a sötét szobát. Mind két karomat vastagon fonják át béklyóim, lábujjaim épp csak súrolják a forró talajt. Hajam mocskos a rászáradt vértől s orromból is ütemesen hullnak alá a kövér kis cseppek, hogy sisteregve párologjanak el a talajon. Halkan szuszogok a forró levegő már szétégette a tüdőm. Fejem lógatom, nincs már erőm tartani. Állam durva kesztyűs kéz ragadja meg, megemeli fejem, majd egy hatalmasat csap arcomra. Kicsiny keze szinte simogatna, ha a kesztyű nem lenne tele éles pengékkel. Felszakítja, széttépi húsomat. Felnyögök s a földre köpöm a pofámba zúdult vértömeget. Ha csak egyedül lenne, de nem így működnek a dolgok errefelé. Mögöttem az ostor szakítja fel hátam, barázdákat szakítva rá. Izzó billogokat nyomnak testem minden részére. Erőt veszek magamon és feltekintek arctalan fogva tartóimra. Talán még erotikusnak is láthatnám a helyzetet, hisz mind lányok, magas fekete bőr csizmában, domina ruhában kihívóan állnak Velem szemben. De ez nem az a helyzet. Mindannyian az általam okozott sebeket viselik, mosolyra húzom a szám. De gyorsan letörlik egy krokett ütővel. Újabb vérköpet majd egy hosszú nyögés. A láncok egyre szorosabbak s szorosabbak, már szinte a csontom égetik. Fejem újból lebukik s sötéten tátongó mellkasomra pillantok. Kitépték, elvitték Tőlem, mert ez nem az a hely, a Tartarosz mélyének bugyraiban nincs helye. A nap utolsó sugarai tűntek fel előttem, már nincs sok, nemsokára megpihenhetek. Prométheusz sorstársaként élem napjaim s újbóli erővel köszöntöm a nap első sugarait mik alig tűntek el a horizonton már elő is bukkantak mögöttem. Sebeim összeforrnak, vérem felszívódik, de a sötét lyuk nem tűnik, lassan felemészt. De minden reggel, minden nap, mosollyal köszöntöm az első pofont, az első ostorcsapást az első csepp véremet, kínzóim törekvését. Okkal kerültem ily mélységekbe, okkal raboltak el tőlem mindent, úgy bánnak Velem, mint Én mással. Egyszerű tárggyal! Nem kérdeznek, nem követelőznek, csak végzik dolgukat. De Én tudom azt, amit Ők nem. Látom azt amik Ők soha nem látnak. Érzem minden nap végén. Ott lebeg felettem, ott figyel, segít a remény utolsó sugara az Én galambom. Minden napon ugyanaz az állarc, ugyan az a cél. Küzdeni Miatta szerepet játszani Érte, galambomért. Ki száll, messze száll s Én csak felhúzom a mosoly állarcát, felveszem a kínok dobozát s folytatom utam, előre!

Már rég közöltem új írást, ennek több oka is volt, többek között az írói válság, ihlet hiány stb... nem sorolnék fel mindent! :) 
Úgy érzem lezárult egy bizonyos időszak az életemben, ami már pár hónapja már megtörtént, de nem éreztem kényszert arra, hogy ezt megosszam itt is, egy az mert a kutya nem olvassa a blogomat, többek közt Én sem.SZERK.: Ez nem igaz, hogy senki nem olvassa, igaz mit vártam, ha nincs friss poszt nincs mit olvasni! Inkább úgy értettem, hogy engem már nem érdekel és ez által mást sem!  

Mivel, ez az érzés bennem van, úgy döntöttem tiszta lappal kezdek, indítottam egy új blogot, ezentúl ott lesz minden új (remélhetőleg gyakoribb) írás is! Illetve lehet indítok egy a blogon belüli kategóriát is amiben leírom a ki nem mondott tapasztalataim érzéseim, nézőpontjaim, hogy minek? A fene tudja.

Fuck yeah!

Az új blog címe: http://meferien.blog.hu/

Édes álom, szép álom, szelíden ringatózó biztonság. Lassú ütem, édes ütem, hosszú álmom végéhez közeledik, felgyorsul az ütem, érzem, pumpál belém az ébredés nektárja. Lassan, óvatosan tárulkozom a világba. Finoman cirógatnak a fénysugarak, simogatják gyenge hajtásom, segítik küzdelmem, hívnak, csábítanak. Ópiumom szállítja a szél, lágyan leng felém az akarat. Bódít az illat, a fény, kipattannak szárnyaim. Álmodtam vele, elképzeltem, s gyönyörködtem. Finoman megrázza a szél, lehull róluk a hosszú álom maradványa. Megrebegtetem, s szárnyra kapok. Szállok a szélben, velem száll a megújulás, magam vagyok a megtestesítője. Megcsillannak a sugárzó napban hatalmas szárnyaim, mik úgy járják színtáncukat a napvilágban, mint színes ruhazuhatagokba öltözött hölgyek a holdfényes éjszakai bálban! Keringőre hívják egymást a szemet gyönyörködtető színrobbanások. Más szemmel látom a világot, a türkizkék ég felett eljegyzett hold pihenteti fejét a horizonton, arany gyűrűje körbeöleli vörös fényvilágban játszó hordozóját, ikrekhez méltóan egymásba fonódva sütnek a világra egünk sugárzó csillagai. A domboldalon ringatózó zöld fűben egy alak leledzik. Nyakba tett kézzel sütkérezik, felé szállok. Az újdonság varázsa vonz hozzá, szemeit csukva pihenteti, lassan, fel-le emelkedik csupasz mellkasa. Haja együtt ring a szélben a fűvel, mi úgy simogatja testét, mint ahogy a fáraót legyezték hatalmas pálmafalevelekkel. Szája vékonyka mosolyt formál, érzi, ahogy szárnyaim finoman körülölelik mellkasát, lassan kinyitja szemét. Egy fehér puha kis kéz simul végig arcán s megnyugszik szíve felett. Együtt dobban a két szív.  Pillantásuk egybeforr, szemük megcsillan, mosolyuk találkozik. Újra csukott szemmel élvezi a napok sugarát, együtt élvezik mind azt, mi adatott nekik. Egyedül vannak a nagyvilágban. Egyedül s mégsem magányosan szívják magukba, mit a szél súg nekik. Újabb szárnycsapás, magukra hagyom őket, Őket, kik meghozták Nekünk a világot, Kik ketten együtt, teremtettek, s hoztak életet, Nekünk! 

Vonatúton írtam.

 Szökken a törékeny veréb, soha nem lép többet, sem kevesebbet. Szökken, magról magra szökdécsel. Fel s le, fel s le, fel, le, fel, le. Megtorpan. Jó ez így nekem? Fel s le, ezt kell csinálnom? Fel s le! Forgatja kis buta fejét, messze van az élelem, az eddigi út gyerekjáték volt, fel s le. De most válaszúthoz tért. Szökdeljek tovább? Tudok én vízen szökdécselni? Olyan messze van a túlpart, a víz is háborog. Fel s le. Tudok én úszni? Miért vagyok egyedül? Forgatja kis fejét! Eddig is egyedül voltam? Mi van mögöttem? Hátrapillant, színes forgatag, színek összevisszasága foltok tömkelege mozog szüntelen, sem stabil alakzat, sem éles kép nem zavarja összképét a semmiség formájának. Te jó ég! Megfordulna a kis veréb, de nem tud, az út csak előre visz, nincs vissza, csakis előre.  A kis veréb, fel s le, szíve kétségbeesetten kalapál, csőrét csattogtatja, s pattog, jobbra, ballra. Fél, nem tapasztalt még eme akadályt. Fel s Fel! Mit csinálok én? Fel s Fel! Kitárta kis szárnyait, s félelmében akkorát csapott, kicsiny teste felemelkedett. Fel s Fel míg a csillagok nem hajbókolnak! Fel s Fel a végtelenbe, ott, hol a verebek is megteszik a lépést, ott ahol a kis veréb, nem fél többé, hol ha visszanézünk, visszamosolyognak ránk emlékeink, s bátorítanak. Hol sosem vagyunk egyedül, hol tetteink nem törnek össze szíveket, hol döntésünk, választásunk, utunk, oly örök oly fájdalommentes szabályokkal van övezve, melynek útját bárki végig szökdécselné. Csak, hogy újra veréb legyen, újra egyedül érezze magát, féljen az elkövetkezőtől, ne lássa, miért is küzd! Csak hogy felfedezze, tud szállni, képes felülemelkedni, csak ki kell tárnia szárnyait, észre kell vegye, sosincs egyedül. Meg kell lássa, nem a szárnyai reptetik, nem a mag, az mi életet ad neki, s nem a háborgó folyó az, mi útját állja! S rá kell jöjjünk, mindannyian, csak egy szökdécselő kis verebek vagyunk!

Kicsit ittasan írtam! :D Ezvan :D

Éreztétek valaha is a tettre készség erejét, az elhatározás szellemét, az ihlet fuvallatát? Láttátok már szemetek előtt a világot, fogtátok kezetekben a valóságot? Járta már át szellemetek a világ minden békéje, túltettetek már a fizikai korlátok határain, s megérintettétek mások szellemét, elméjét, valóját? Kétlem. Pedig itt az ideje, a világ egy rothadó almafa mit csak a jóságos kertész tud csak megmenteni. Levágja, s elégeti a rothadó részeket, s megmenti, mit érdemes, gondozza s ápolja, hogy valami szebbet, jobbat teremtsen. Megkaptuk az időt, kezünkben van, minden, mi  segíthet rajtunk, csupán egy lépést kellene tenni, mindenkinek egyetlen egy apró lépés! Mindenki ki él és mozog, csak egyetlen egy dolgot nyújtana egyetlen egy embernek, s a világ már olyan lenne, mit elképzelni sem tudunk! Hisz a kertész már elvégezte dolgát, megadta a lehetőséget a gyönyörű almák termésére!  Oly egyszerű dolgunk van, csak az az egy apró lépés, valakinek csupán egy  ebédet kellene megosztania, másnak belátnia, nincs szüksége olyan bőséges vagyonra, mivel nem tud mit kezdeni. Csak az elfogadás, az, mi hiányzik, mi ha létrejönne, könnyebb lenne a világ, s követné a harmónia, az együttélés, s a béke. Mindenki együtt venné a levegőt, új földekre léphetnénk, új élettel találkoznánk! Hatalom, irigység és féltékenység nélkül! Hisz minden mi létezik, közös célt szolgálna, s közös jövőt alapozna! De erre még várnom kell, hisz, ha Én ilyen vagyok, más nem lesz olyan, mint Én! És ha Én nem vagyok olyan mint más, a világ sem lesz más! Ilyenek vagyunk, ilyennek teremtettünk. Hogy hova tartunk? Ki tudja? Én nem! Te sem! Ember nincs e földön, ki tudja, hova tart népe, ami szítja a tüzet, mi gerjeszti a haragot, mi pusztítja saját magát! 

Megrökönyödve állok a világ közepén, körülöttem forog minden, látom az embereket küzdeni, szenvedni látom mindennapjuk örömeit, bánatait! De elszomorít amit látok! A világ már nem olyan mint régen! Behunyom szemem, visszautazok a történelemben, a szép korokba, mikor még a számunkra most oly lenézett és régen oly becsben tartott értékek már semmik. Akkor volt világkép az emberekben, minden fiatal szeme csillogott, vágyott a tapasztalatokra, mit egy szép és jó világ nyújtott számukra! Öröm tölti el a szívem, a tolerancia, a tisztelet áthatotta az embereket! Nem volt teljes, ez így igaz, de még élt a legtöbb ember szívében! 

Gyomrom görcsbe rándul, valami visszaránt a mába! Körbenézek, s szemem sarkából könnycsepp csordul ki! Szennyt látok, mindenhonnan csak a szenny árasztja el az emberek lelkét, a hamis ideák, az igénytelen eszmék, az embertelen követelések! Szenved lelkünk a mocsoktól mi körbe vesz minket, de nem halljuk meg jajveszékelését! Nem, nem hallunk semmit, elnyomja a salakanyag, mi már állunkat pedzi! 

A fiatalok már nem várják csillogó szemmel a világ csodáit, kihalt szemükből a vágy az egyszerű örömökre. Szennyezik lelkük, mérgezik testük. Elméjük ideáljait egy hamis világkép rántja a sötétségbe, nem látják be, mi az mi valós, s mi az mit csak szenzáció hajhász lelketlen mocskok vetnek ránk! Disznók vagyunk csupán, mit hizlalnak, hogy mikor megérjük a súlyunk, a vágóhídon végezzük! Bábuk vagyunk, százezreket tűznek pálcára s vetnek tűzbe, csupán egy maroknyi ember kedvéért! Kihasználnak és kifosztanak, lecsupaszítanak és megszégyenítenek, madzagon rángatnak és felkötnek! 

Felháborít a mocsok, az értékeink már csupán pislákoló gyertyafények a sötét éjszakában! Nem látom, hova haladunk, nem is akarom, a sötét könnycsepp végiggördül az arcomon s egybeolvad a fekete tengerrel, mi háborog pusztít s eláraszt mindent! Még lebegek felette maroknyian csipán de még kitartunk, bele bele érintve lábujjam, de hiszek még a csodában! Hiszem, hogy a sok arc, mi hívogatva tekint fel rám a tenger mélyéről, felemelkedik majd egy napon, s oly pompájában tündököl népünk, mint történelmünk során soha! Nagy lesz az ember, s nagyságát csupán lelke tisztasága s ereje múlja majd felül!

Köszönet az alapötletért Ábrahám Rolandnak :D

 Mi történt? Miért vagyok itt? Próbálok emlékezni, de a fejem azonnal hasogatni kezd, amint a múltat próbálom kifürkészni! Meg kell próbálnom, tűrnöm kell a fájdalmat, megerőltetem magam! Emlékezz! Emlékezz! Minden porcikám beleremeg a fájdalomba, az egész testem ordít az elviselhetetlen kíntól, mit az emlékezés fájdalmai okoznak, a földre zuhanok, azt hiszem, a füleim majd lerobbannak koponyámról, szemeim kigúvadtak s vérben forognak, legalábbis, így képzelem el! Agyam automatikusan kiadja a parancsot, szorítsd a kezeid a füledre! De nem történik semmi! Körbeforgok, továbbra sem látok semmit, egyáltalán semmit! Nincs kezem, se testem, semmi vagyok! A sötét mi körbevesz, nem ölel körül, én magam vagyok az. Megrémiszt a felismerés, léteztem én eddig egyáltalán? Léteznem, vagy létezek, hisz érzek, hisz a félelmem csontig hatol s a fájdalmam olyan, mintha a húsomat tépnék! Futni akarok, ki akarok jutni innen, lennem kell, valahol és ha vagyok, kijuthatok innen! Újra próbálom használni az egyetlen dolgot, mi itt létezik, lényem valóját! Megerőltetem magam, a tudattal, hogy létezem, a fájdalom elmúlik, hatalmas szél támad s elfújja a sötét felhőt, kitisztul minden, fényesség támad, mi elvakít! Kezem szemeim elé kapom, szorítom szemhéjaim, ahogy csak bírom, de a fényesség áthatol mindenen. Majd egy nagy kerek fénygömbbé alakul, kinyitom szemem, s látom a kezem, szemem elkerekedik, mégis mi történt? Gyors végigtapogatom magam, minden a helyén, kivéve a cipőm és a ruháim, mezítláb állok valami fehér köntösben a tetőn! Tető? Most eszmélek fel, a fényesség a nap volt, és én egy tetőn vagyok! Körülöttem minden épület alacsonyan alattam fekszik el. A szél erősen fúj, borzolja a hajam, de ruhám rezzenéstelenül áll rajtam! Egy üveges ajtó előtt állok, félve belepillantok, ott állok az ajtó előtt, hétköznapi ruhában, megtört ember képét mutatja a tükör, mintha az élet elhagyott volna már, kétségbeesett és végképp megsemmisült az arc. Majd az ajtó kitárul, s átlépek magamon. Nem a tükörképemet láttam, saját magam volt az ki az ajtó másik felén állt! Átlépett rajtam, az ijedtségtől a földre zuhantam, majd gyors megfordultam, láttam magam, ahogy a párkány felé sétálok s kiállok a szélére! Felpattantam a földről és odarohantam, az eget fürkésztem, néztem a kék eget, ahogy a bárányfelhők lustán és nyugodtan szálltak odafent. Követtem másom tevékenységét, szétnéztem hát. Az ég gyönyörű volt, a szél lágyan fújt, a nap teljes pompájában sütött le a tetőre, de én ebből mit sem éreztem! A másom sóhajtott egy nagyot, beletúrt a hajába és a földre pillantott, az embereket nézte, akik odalent sétáltak, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, s a mélybe zuhant! Már a korláton kívül állt kitárt karokkal. Egy utolsó nagy sóhaj, egy utolsó pillantás a kék égre az utolsó lépéssel együtt! A testem zuhanni kezdett, a repülés magasztaló érzésével. Éreztem a magasztaló érzést, a repülést, ahogy a szél elzúg a füleim mellett, éreztem súlytalan vagyok. De jött a végjáték, a földön álltam. Az utcán, páran felsikítottak, ahogy megpillantották az érkező testet! Mi háttal a föld felé tartott széttárt karokkal! Felordítottam s felé nyújtottam a kezem, de késő volt, hatalmas puffanás, mit lassítva éltem át, az utolsó pillanatban, mikor fejünk egy vonalban volt, mintha megállt volna az idő. Szemeim szemembe néztek, az övé szürkék voltak, megtörtek, s halottak, könnyekben úsztak. Majd az idő utolérte magát, s testem a földön hevert! Összetörve, minden egyes csontom, fejem a homokra érkezett, de vérem, mi lassan csordogált, hatalmas tócsát alkotva testem alá élénkvörös volt. Mintha egy utolsót sóhajtottam volna, s szemeim lecsukódtak. Összeroskadtam, emlékszem már, mindenre! Ott térdeltem a testem mellett, s nem tudtam, most mit tegyek, embertömegek jöttek körém, sikoltoztak, s mentő után kiáltoztak! De senki nem mert odalépni hozzám, saját vérem teljesen körbekerített. Elvágott a külvilágtól! Hatalmas szél támadt, fentről fény áradt a testemre, ruhám borzolta a hurrikán erejű szél, de nem a földi ruhám! Fehér köntösömön vérfoltok jelentek meg, s a fényből valami leszállni látszott! Egy férfi körvonalai jelentek meg, hatalmas fehér szárnyai voltak, leszállt a testem mellé! Szárnyai visszahúzódtak, s letérdelt a másik oldalamra! Megsimogatta az arcom, s szomorúan rázta a fejét! Majd rám pillantott, ekkor tudtam már ki Ő! Úgy néztem rá, mint gyermek az apjára, szemeim megteltek könnyel! De Ő csak letekintett rám, felegyenesedett, kiengedte hatalmas szárnyait s azokkal ölelt körbe. Kezét a fejemre tette! Megnyúgvás és béke árasztotta el lelkem. Felnéztem rá, de Ő szomorú volt, megrázta a fejét és elrepült, vissza oda, ahonnan jött! Figyeltem ahogy elment, még éreztem pár másodpercig keze helyét, de jött a hideg, és a fájdalom. Fehér köntösöm megtelt a véremmel, mi megalvadt s sötét árnyalattal látta el patyolat ruhámat! Ekkor már tudtam, rossz lépést tettem! Éreztem, kezek ragadnak meg, mik leragadtak a mélybe! Az örök feledésbe!

 Sokszor az életben, csak hagyjuk kicsúszni kezünk közül az eseményeket! Sokszor az életben, észre sem vesszük a fényt, mi úgy sugárzik ránk, mint az esthajnalcsillag életünk sötét egén! Elmulasztjuk az esélyt a boldogságra, túl sok atrocitás éri lényünk egészét! Csak várunk a nagy csodára, a mindent eldöntő ajándékra a sorstól! Magam is erre vártam, hogy történjen valami, mi oly hirtelen csap belém, mint a villám súlyt le az égből! De az ilyen csodáknak gyors vége lesz, hirtelen fény gyúl, mit a villám ereje kelt. A jó dolgok, az igazán jó dolgok lassan kelnek életre! Csupán termőföldre van szüksége a magnak, mi szép lassan gondos ápolással gyönyörű virággá növi ki magát! Én és Ő, mi ketten vagyunk így együtt a föld, mi életet és otthont ad szerelmünk magjának! Érzelmeink táplálják a magot, erősítik, szépítik a virágot! Nem vártam a csodát, nem láttam a villámot, mit kaptam sokkal több, s jobb, mit szívem remélt s titkon áhított! Megragadtam a pillanatot, s engedtem a csábításnak! Megláttam Őt, s éreztem. Egy szikra pattant, közte s köztem. Az élet szikrája, az mi akkor kettőnk pillantásától világra jött. S a vágy fogott el, meg kell kapnom, meg kell tudnom, miért volt oly fontos az a külvilág számára csak pár másodperces pillantás, mi számunkra egy örökkévalóságig tartott! Megszületett a mag, mit gondosan s óvatosan eltemettünk! Majd egymáshoz bújva ápolgattuk szerelmünk magvát!

Szívem újra dobog, s csak egy ember miatt, egy emberért, Ő Érte, míg Virágunk éli világát! Szeretem, amíg Ő szeret, ölelem amíg Ő ölel engem!

Várok, de mire? Telnek napjaim. Teljes szívemből, lelkemből, múlnak el a pillanatok. Újra magam vagyok, tiszta énem részét mutatom a világnak, nem bújok el, kitárulkozom. S közben bőszen keresem őt, de nyughatatlan vagyok, türelmetlen, magányos. Fáj az, mit mások oly könnyen megkaphatnak, csak egy kis szikrára van szükségük, egy halk sugallatra, mi sarkalja őket, mi hatja őket a másik megismerésére, közeledésére, szeretetére, szerelmére. Csupán egy kis szikra, érintés, pillantás elég nekik, s kezdetét veszi valami szép, jó és nagyszerű. Olykor küzdenek, harcolnak, hisz a szikra nem pattanhat ki kölcsönösen oly sűrűn, oly egyszerűen! Át kell adniuk magukat, meg kell osztaniuk szívük szikráját, szerelmük kezdetét, Vele! Irigylem őket, oly könnyen szerelembe esnek, oly könnyen kötődnek, hogy észre sem veszik magukon, fel sem ismerik. Majd csak idővel, vagy oly tettek sorozatával, mi felnyitja szemük, meglátják a ragyogást, mit párjuk szívében lángoló tűz keltett életre. Érzik a melegséget, a törődést, a szerelmet. Irigylem a törődést, mit kapnak s adnak, a veszekedést, mi után jobban s jobban szeretik majd egymást. Irigylem ezt a könnyedséget! Lehet hosszú idő telik el, mire találnak valakit, de lehet, hogy napok s órák is elegendőek számukra, hisz megtalálják Őt, ki feledteti velük szívük kihűlt porait s megkapják a szikrát, mi újra élteti őket! Nekem nem elég a szikra, nekem több kell, kell a mindent elsöprő felismerés, kell az, hogy ott, azonnal, azt érezzem, kell nekem, Ő az kit szerethetek, szívből, lélekből! Dühít, hogy képtelen vagyok feledni, képtelen vagyok eldobni, mit éreztem. Talán hosszú, magányos napok után, képes vagyok újra kezdeni. De az idő mi számomra oly fájdalmas, oly hosszú, mire szívem újra tiszta, ép, s régi fényében ragyog, olyannyira sokat követel, hogy csak fájdalmam táplálja. Vannak, akik megérintenek, képesek közelebb kerülni hozzám, de csak akkor és ott kellenek. Csupán egy kis szikra pattan elő a hamu alól, s amilyen hirtelen, oly gyorsan el is tűnik. Képtelen vagyok, másképp cselekedni, nem parancsolhatok szívemnek. Sokak, csak kalandot jelentenek számomra, sokakat, csak fizikai valóm érdekli, sokakat megbántok, akarva, akaratlanul. Néha saját hibámból, olykor csupán akaratom hiánya okozza a problémát, mit orvoslok idővel, s próbálom kijavítani azt a hibát, mi talán örökre rossz fényt vetít rám. Napról napra várom a pillanatot, s reménykedem, még létezhet Valaki, aki elhozza majd nekem azt a napot!

Minden porcikám, mi részem s lényem lényege, üvölt, harcol! Küzd egy célért, egy élményért, egy világmegrengető tettért! Cselekvésre vágyik testem. Lelkem, tettekre sarkal, vágyam hajt, a világ visszatart! Érzem, bármire képes vagyok, mégis tehetetlenül lebegek kétségeim univerzumában. Álmaim s vágyaim tépik szét lelkem. Józan eszem uralkodik, most szívemen. De mindennél jobban vágyom, szívem uralmára, lelkem nyugalmára, ajkai simogatására! Látom Őt, álmomban, kívánom vágyaimban, de nem találom, világomban! Talán keresésem hiába való, talán majd a sors az mi esélyt ad számunkra. Nem tudhatom, kitartok, küzdök, s várom a pillanatot, mi örökre megváltoztatja életem. Elnyomom vágyaim, elfojtom bánatom, erőt merítek a semmiből, s élem napjaim. Élem úgy, mint aki vagyok, hogy egy napon, úgy szeressek, mint még soha, hogy úgy szeressenek, mint még senkit, hogy úgy éljek, mint bárki más, ki megtalálta élete legnagyobb kincsét. Egy másik lelket, ki úgy kereste, kutatta azt mi a világot jelenti számára, mint ahogy Őt keresték egy életen át. Őrlődik lelkem, uralkodik vágyam, s elmém tehetetlenül roskadt a cselekvésképtelenség tengerébe. Ott úszom én mellette, koktélt szürcsölgetve, egy úszógumiban ücsörögve. Figyelem az eseményeket, várok a pillanatra, mikor a tengert egy pillantás kiszárítja, egy csók megtölti, s egy érzelem élettel telivé varázsolja!

Egy apró vékony fehér szál. Vékony, sérülékeny és magányos! Több csonk, aranyszálak roncsolt tömkelege mered a világ felé. Mint a kócos, töredezett hajtömeg, úgy csomósodik előttem. Fejem az ölébe hajtom, a kis ezüst szálak újra összekapcsolódnak, gyenge kis szál köt össze minket, túl gyenge! A távolság eltépi, roncsolja. Szomorúan tekintek régi aranyszálaimra. A legrégebbit már elhagytam, csupán a forrás maradt mellkasom mélyén. A második még tiszta, csupán néhol hullott ki pár szál a legelsők közül, mit eltépett a fájdalom. A legújabb még erős, de nagy részét már kitépte. Nem szakadt a szál, tőből vitte el, minden kellett neki, de egy kis részt megtartottam, nem engedtem át neki. Ha erősen figyelem, azt a keveset, mi megmaradt, látok még szálakat, nagyon vékonyan feszülnek a semmiben, közte és köztem. Ő már rég eltaszított magától, csupán én ragaszkodom még. De a szál már pattanásig feszült. Nem kell sok, s örökre vége. Csak a heg marad, a szálak eltűnnek! Volt halvány remény, újabb arany szálra, újabb szemet gyönyörködtető csodára! De a szálról lekopott a festék, felfedte valós kilétét, a vas megrozsdásodott, megfeszült, s darabokra tört! Azóta csupán gyenge ezüst szálak értek célt. Hol több, hol kevesebb, de ezt mind eltépte félelmem, értelmem! Az igazi kincs, az arany szál várat még magára.  Csak remélem, álmodom a napot, mikor meglátom, és Ő meglát majd. A csoda kirobbantja a régi romokat mellkasomból, szívem újra dobban s régi fényében tündököl majd, mindennél erősebb szálak, mik kötnek majd hozzá s Őt én hozzám!

Egy ültő helyemben remeg a lábam, mutató ujjaim egymás körül forognak, vadul bele-bele túrok a hajamba! Nem bírom tovább visszatartani, tenyerem izzad, szívem szaporán dobog, mellkasom gyorsan emelkedik s süllyed. Zihálok, felpattanok, elkapom éjjeli lámpám, majd falhoz vágom. Ordítok egy nagyot, miközben a lámpa darabokban pattan vissza a falról, az asztalra zuhan s ráesik a laptopra. Túlfeszült bennem minden, az erek a karomon szinte durranásig dagadtak, megjelent az a bizonyos lüktető és halálos ér a halántékomon, mi pumpálja az eret az agyam azon részébe, mi ha elég vért kap, átveszi az uralmat testem s elmém felett. Zúzásra pusztításra késztet, fel alá járkálok, nem bírom tovább, képtelen vagyok nyugodni. Minden mi körülvesz, csak idegesít. Elkapom kisasztalom, és addig verem a körülöttem lévő tárgyakhoz, míg nem marad a kezemben más csupán két fadarab. Zihálok, mint egy vadállat, tovább zúzok, francia ágyamból száll mindenfele a szivacs, párnám kettétéptem, toll s szivacskeverék kering a levegőben. Az ér egyre jobban csak dagad és dagad, szívem eszeveszetten dobog, szinte már kirobban mellkasomból. Levegőt már másodpercenként veszek. Öklöm most a szekrénysort célozza, első ütésre megadta magát a faszekrény s öklömön is a bőr. A vér szétspriccelt az összezúzott szekrényajtón. Rácsapódott a falakra, s lecsöpögött a szőnyegre! Üvöltöttem, de nem a fájdalomtól, az elviselhetetlen kíntól, mit csillapíthatatlan dühöm okoz. Az egész testem forr, mindenem égeti a düh, éget a fékezhetetlen állatias ösztön. Már nincs ép tárgy a szobában, tv szikrázva füstölög a padlón, a laptop kettétépve egyik fele a szoba egyik sarkában, a másik a törött ablakon keresztül repült ki az utcára. A kezem remeg, csöpög kézfejemből az vér. Mindent összekentem vele! Szívem nyugodtan dobog, az erek eltűntek, szemem fátyolosan mered előre. Szívem dobban egy nagyot, lassan, egyre lassabban, zsibbad a kezem, de már nem érzek semmit, csak egy apró, szúró érzés hatol át mellkasomon, miközben a padlóra roskadok. Még látom szemetesem, épen maradt, az egyetlen mi megúszta, a francba, nem vittem le a szemetet!

Minden kis öröm, boldog pillanat fontos számomra. Sejtelmem sincs, meddig bírom még, kapaszkodom a mindennapi apró örömökbe. Már csak ezek maradtak, a napsütés, egy édes parfüm illata, egy őszinte mosoly, szép szemek, a világ maga mi körülvesz.  Félek, nem tart már soká, összeomlok. Összezavarodtam, szívem üresnek és hidegnek érzem! Érzelem? Fel kell tennem magamnak a kérdést! Érzek én még egyáltalán? Üresnek és érdektelennek látok mindenkit, nem kötnek le az emberek, átlátok rajtuk! Érzem minden félelmük, óhajuk, szorongásuk, örömük, boldogságuk! Nincs senki, Ki képes megzabolázni, Ki magával ragad! Próbáltam találni, esélyt adni, de csak ártottam, közömbös és egyszerű számomra mindenki! Nincs kihívás, nincs izgalom, nincs szerelem! Csak áhítom magam, próbálok újra úgy érezni, kényszeríteni magam. Megálljt parancsolok s tanácstalanul tekintek körbe! Most mi legyen? Tehetek bármit is? A sorsom nem sürgethetem, csak ki kell tartanom, túl kell élnem, meg kell edződnöm! Idővel lesz valaki, ki újra megtölti szívem melegséggel, örömmel, szerelemmel!

Hallom a kint háborgó természetet, zúg a cserepek alatt betörő viharos szél! A fűzfa meg meghajlik a természet lehelete előtt, nyikorogva állja a csapásokat. Szobám falainak védelmében, meghúzódva az egyik sarokban üldögélek! Lehunyom szemem, kizárom a hangokat. Egy pillanatra minden elsötétedik, minden elcsendesedik! Egy villanás, s elmém, hatalmasabb robajjal, hangosabban zúg, zakatol, mit eddig hallgattam. Figyelem a képeket, a villanások újabbnál újabb emlékeket vetítenek elém. Múltam felejthetetlen részei, múltam s létem részei! Mindaz mi meghatározza életem, most szemem előtt robog el. Szép és jó, bánat s fájdalom, mindent mit szívből, lélekből éltem át! Múltam előttem áll, tisztábban, kivehetőbben, mint bármi más az életben! De jövőm homály fedi, tiszta s látható jövőm nem több, mint egyszerű, tejfehér köd. Mégis számtalanszor pillantok vissza, értékelem át múltamat. Számtalanszor áll előttem a döbbenet, múltam darabjai, azok, mik határozzák jövőm sötétségét! Hibákat, számtalan hibát követtem el, volt, mit már nem egyszer, de akkor, elvakított a szerelem, bánat, mámor! Mégis, ha van egy nyugodt percem, mit saját magamra fordítok, képes vagyok, tisztább jövőt alkotni, szebb kilátásokat, nem egyet, nem százat, ezreket. Mik talán, majd egyszer, múltam részévé válnak. A múlt az mi meghatároz, a múlt az, mi eldönti, jövőnk milyen alakot formál! Önön tetteink, választásaink határozzák meg azt az egyetlen egy jövendőt, mi pillanattá, majd múltunkká válik.  A múlt szüksége, elhozza számunkra a jövő pillanatát! Élhetünk abban, mi már megtörtént, s akkor jövőnk, szertefoszlik. Használni kell azt, mit már megtapasztaltunk, nem újraélni! Felismerni s megismerni azt, mit már elkövettünk s jövőnk, könnyebb, tisztább, szebb lesz! Csak élnünk kell a lehetőséggel, megragadni, majd múltúnkká tenni azt! A jövőnk mi választjuk, de sorsunk nem kerülhetjük el soha! Csak annyi lapból választhatunk, amennyi megadatott számunkra! Nincs csalás, csak a sors játéka ez, mit, mi akarva, akaratlanul, de játszunk! Hozzuk létre saját jövőnk, de ha mégsem úgy történik, egy újabb jövőt alkothatunk, az újabb, régi feltételekből! Mégis, a legegyszerűbb jövő, a legnagyszerűbb!

Előzmények: http://minden6o.blog.hu/2009/10/27/fenyek_hegye

http://minden6o.blog.hu/2009/10/27/feneketlen_kut

Forró levegő szárítja arcom, a nap sugarai égetik testem. A horizont izzik a kibírhatatlan hőségtől! Minden mi egykor itt élt, mozgott, ma már nem több egyszerű pornál, mit a nap perzselő sugarai szárítottak majd hamvasztottak el. A szem ameddig csak ellát, kietlen tájjal találkozik csupán, a talaj repedezett, az ég kék és tiszta, egy bárányfelhőt se látni. A nap, mint a veszett vad, gyilkolja az alatta elterülő egykor oly buja és gyönyörű tájat! Nem mozdultam már régóta, láttam délibábokat, próbáltam közeledni, de csak karom nyújtottam feléjük. Képtelen voltam mozdulni, képtelen voltam megindulni a betemetett kút mellől! A zord, viharokkal és állandó esőzéssel teli világomból, most kiszáradt, kietlen, halott világ vált. A hegy mögöttem kettétört, egy utolsó nagy villámcsapás végzett vele, a repedés egészen elért a lábamig, kevés kellett, hogy magam is a mélybe zuhanjak! Megtartott maradék reményem érzelmeimben, megtartott a hit, érdemes vagyok arra, mire bárki más is! Napok óta, kellemes illatokat hoz a forró levegő. Elporladt szívem már nem diktál, a nap elvette szemem világát, már csak sejtelmes alakokat látok, s a napot, ahogy pusztít! Képtelen vagyok dönteni, meginduljak-e? Keressem az illat forrását? Vagy majd Ő megtalál? Az illat gazdája. Az is lehet, lassacskán mindenem feladja a harcot s csak orrom csalafinta tréfája az mi ezt a kellemes illatot tudatom mélyére tereli, s reményt ápolgat lelkem eldugott zugában! Reményt mi egyszerű, mégis bonyolult ajándékkal kecsegtet! Mi talán új erőt ad, folytatáshoz, újrakezdéshez, az élethez!

Az ember mindig is egy furcsa teremtmény volt. Számtalan példa mutatja többszínűségünk, számtalan jó és rossz példa, mit egyesek oly szívesen viselnének míg mások könnyű szerrel dobják el azt az ajándékot mi nekik megadatok! Nem veszik észre mi a szemük előtt van, nem látják a fényességet, nem érzik az a szeretetet, mert elvakítja eltompítja őket pillanatnyi bánatuk, dühük, vagy befolyásolhatatlanságuk. Felbecsülhetetlen érték áll a szemük előtt, mi felbecsülhetetlen erővel párosul! A törődés ereje, a szeretet, hit, elfogadás áll előttük, maga a tiszta szerelem, mégis könnyű szerrel dobják el, sértik meg, törik össze! Ezért vagyunk talán emberek, hisz semmi sem tökéletes, de mégis, ha belátjuk mit tettünk, miért nem vállaljuk utána a következményeket? Miért nem éreztetjük vele szeretetünk, miért nem imádjuk, esedezünk bocsánatáért? Próbáljuk kijavítani a hibát, befoltozni a sebet, összeragasztani a darabokat. De mi egyszer megszakadt, mit egyszer összetörtünk milliószor jobban kell óvnunk, védenünk, ápolnunk, az újabb balesettől! Mert a heg meglátszik, a ragasztás, megmarad, a karc, karc marad! Mégis miért van az, mikor mindennél jobban vágyunk a szeretetre törődésre, együttlétre? Nem részesülhetünk belőle, csak külső szemlélőként, egyedül ülünk egy üres szék mellett, mire reménykedve pillantunk, hogy majd talán egyszer, mi is azt tesszük, mit mindenki más körülöttünk! Soha nem szabad feledni az időt, mit nélküle töltöttünk el, s imádni a pillanatot, mit Vele tölthetünk el! Csak az elmúlt idő képes megmutatni értékét a jelennek! Legyünk emberek, hibázzunk, éljünk, de vállaljuk hibáink, bocsássunk meg magunknak, utána mindenki másnak, s lássuk be, a szerelem mindennél erősebb, ha szívből, lélekből jön! A szerelem adomány, áldás és átok, Te tudod, hogy használod!

Apró gömböcskék szállnak körülöttem, finoman ringnak felfele. Egy darabig figyelem őket, tőrnek a háborgó felszín felé. Fénysugarak hatolnak le hozzám, küzdenek a gömböcskékkel szemben! Furcsa a talaj, markomban tartom, figyelem, ahogy szép lassan kifolyik az ujjaim között. Lassan visszahull a helyére, nyoma sem marad tettemnek! Testem finoman ring, szívem minden dobbanását hallom. Mellkasom lassan megemelkedik, hosszú, mély lélegzetet veszek, érzem, ahogy végigfut az orromon, megtölti a tüdőm! Irritál ez az érzés, testem görcsbe rándul, a földbe markolok. Környezetem homályos lesz a szállingózó homoktól, nincs már több gömböcske, csak a finoman ülepedő homok. Küzdök, de hiába, durván körbefontak zöld láncaim, nem engednek szabadulni! Oly nyugodt a környezet, csendes s gyönyörű. Mégis félek idelent, egyedül vagyok, a nap sugarai nem érnek, kerülnek. Homályosodik a táj, testem már nem remeg, hidegebb, mint halott hús. Már én is a homokhoz tartozom, befedett, mit felkavartam. Szemem üvegesen tekint az ég felé. Egy utolsó, nagy gömb indul meg egy furcsa test felé, mi felém tart!

Milyen szép is lenne! Az élet, csak egy napból állna! Egyetlen gyönyörű napból, mit a tengerparton fekve, töltenék el. Nyugágyamba süppedve, kókusz poharamból, szívószállal szürcsölném koktélom. Néha megbirizgálnám a kis napernyőt a poharam szélén, s csak egész nap figyelném az árnyék hűsítő takarásában a nap mozgását! Figyelném az embereket, ahogy rohangálnak a problémáik elől vagy éppen után, hogy aztán jó ízűt nevessek rajtuk, majd egy jót kortyoljak a finom nedűmből,  mi a nap végéig nem fogy ki! Érdeklődve tekintgetnék a szebbnél szebb lányok után, kik csak tettetik probléma nélküli életük. De létük pont olyan üres és céltalan, mint a poharam lesz, miután a nap lenyugszik! A tenger nyugodtan hullámzik előttem, járja végtelen táncát partjával. S a nap, lassan eltűnik a horizont csíkja alatt. Az emberek mind visszahúzódtak már otthonukba, az ablakokból fény szűrődik ki, mind egy szálig pihenik a nap fáradalmait. Körbetekintek, senki sem látja azt a csodát, mit én most először és utoljára láthatok. Így szól az egyesség, egy tökéletes nap, ennyi az egész. Gondok, bajok, érzelmek nélkül! Csak lenni, érezni a harmóniát, ennyi az egész! Mélyvörös színre váltott a horizont, a nap koronája még ki-ki bukkant a tenger hullámai mögül! De már csak pislákol, mi egész nap fényes világosságot hozott a földre. Az ég vörös arany árnyalatba váltott! Egy apró könnycsepp szalad le arcomon, simogatja  azt, majd az ajkaimnál eltűnik. A pohár kihullik a kezemből, a homokba mélyed, üres. Az ernyőt felkapja a szél, testem finoman nyaldossa, száll az ernyő, szállok vele én is. Tengerrel táncolok már én is, a része vagyok táncpartnerének. Reggelre már csak egy üres, finom porral teli nyugágy leszek!

Kiapadtam, a világ mi bennem él, létezik, szinte teljes pompájában virágzik lelkemben. De a forrás, az éltető forrás, mi mindezt fenntartja, a végét járja. A hegy, mi minden élet bölcsője, a fények hegye, most feketén, otrombán ágaskodik ki a dzsungel közepéből. Az állatok betegek, a fák kiszáradóban. Jómagam a forrás mellett ülök, csak néha, egy kevéske éltető erő, egy kevéske víz csorog, épp annyira elég, hogy túléljük, míg újra hatalmas vízeséssé forrja ki magát. Hátam a kőnek támasztom, lábaim mellkasomig húztam s térdeimen pihentetem kezeim. Az eget bámulom, a tiszta kék eget, míg látom. Mert jön a vihar, a fekete, sötét mindent elfujtó vihar. Gondolataim optimisták, szívem pesszimista, lelkem megtört. Ihletem elszállt, múzsám elveszett, létem unalmas és szürke. Nincs mit tenni, elfogadom, élek, reménykedek.

Nem megy... kiapadtam...